Útitársunk, Magyarország
Szépapám, dédapám földi porhüvelyéből úgy szállt el a lélek, hogy előtte soha nem kalandozott külhoni tájakon; nagyapámat a háború sodorta idegen országokba; anyámnak is negyven évet kellett várnia, amíg megadatott élete első külföldi útja. Huszonnégy éves utódjuk számára már az a természetes, hogy öt országot jár be egy hónap alatt.
Megváltoztak lehetőségeink, megváltozott értékrendszerünk: az utazás egyre inkább lételeműnkké válik. Szűkülő világunk falait szétfeszítve ismeretlen tájak, városok, emberek felfedezésének vágya, öröme hajt; egy szál sportszatyorral, hátizsákkal nekivágunk az útnak; órákat ácsorgunk esőben, szélben; szénaboglyákban, várótermekben alszunk napi két liter tejjel és finom hazai vagdalt hússal a gyomrunkban, kevéske pénzünket számolgatva, kilométereket gyalogolunk London forgatagában, Párizs sugárútjain, Krakkó ódon városfalai közt; áruházak, neonreklámok, hanglemezboltok útvesztőiben, templomokból ki, múzeumokba be; versenyt futva útlevelünkkel, mohón magunkba szippantva mindent, mit szemünk s fülünk elér, naponta gazdagodva 18 karátos élményekkel, ismeretekkel; kérdések özönével felvértezve ostromoljuk Brüsszel, Belgrád, Berlin falait, új barátokat, ismerősöket fogyasztva vitázunk, érvelünk, mérlegelünk, viszonyítunk; tömegkultúra, szocializmus, jóléti társadalom, gazdasági helyzet, abortusztörvény, film, színház, zene — kavarognak a fogalmak, emberek, amíg...
Amíg egyszer észre nem vesszük, hogy már nemcsak mi kérdezünk, hanem bennünket kérdeznek: életünkről, a munkánkról, a gazdasági mechanizmusról, a lakáshelyzetről, a gyermekhalandóságról, a kulturális szabadságról ... Okosain és bután, zavarba ejtő tájékozottsággal vagy kétségbeejtő tudatlansággal, de kérdeznek; s nekünk válaszolni kell. S amikor kiderül, hogy a liverpooli George már háromszor körülkerékpározta a Dunántúlt, és Bernd, a hamburgi közgazdász többet tud Magyarország gazdasági életéről, mint mi, akkor rá kell jönnünk, hogy nemcsak minden kérdésünk, hanem minden válaszunk is rettenetes felelősség, mert hátizsákunkban súlyos teherként cipeljük anyánkat, nagyapánkat, barátainkat, két évtizedünket s minden ősünket: történelmünket - és a jelent is, amit számon kérnek tőlünk; mindegyikünk egy-egy darab Magyarországot cipel a hátán úti batyuként...
Barátaim, elég erősek vagyunk-e mindannyian, Olaszország és Dánia országútjain, hogy jól bírjuk ezt a terhet?
(Élet és Irodalom, 1975)