Úton Röfivel
Cegléd előtt jött be Röfi az első osztályú szakaszba. Első osztály? Ilyen koszos üléshuzatokkal, mocskos függönyökkel még nem találkoztam vonaton, pedig már utaztam eleget. Mindegy: lekéstem az utolsó gyorsot, a különbözeti kedvezmény legalább így kárpótoljon ezen az éjszakai személyen. A másodosztály még ennél is rosszabb.
Röfi (ez a név jutott rögtön eszembe róla, pedig tulajdonképpen bagatellizálja a lényeget) a haverjával csörtetett be a szakaszba. Vörös, göndörkés hajával, nagy, busa fejével, nadrágszíjából kitüremkedő pocakjával, koszos műanyag dzsekijével; úgy negyvenesen. A haver rögtön levágta magát az egyik ülésre, s máris húzni kezdte a lóbőrt. Röfi előbb nyújtózott egyet, majd - mint a kutyák - felemelte a jobb lábát, és szellentett. Aztán ő is elnyúlt a plüssüléseken, előbb jobbról, majd balról keresve a kobakjának kényelmes pozitúrát. De jó darabig nem találta a helyét. Izgett, mozgott, nyögött, hangosan ásítozott; olyan magabiztossággal, mint otthon. Pontosan velem átellenben.
Nem voltunk sokan a szakaszban. Röfi mögött egy idősebb házaspár ült, de hamar leszálltak; mint az a nő is, aki a szakasz másik végében foglalt helyet. Egyedül maradtam Röfiékkel. Egy idő után azt vettem észre, hogy Röfi néz. Az ilyen Röfik mihamar elkezdik nézni azokat, akiknek szakálluk van és könyvet tartanak a kezükben. Nem tetszik nekik a szakáll, és nem tetszik nekik a könyv, s ennek előbb-utóbb jelét adják. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, mert látván Röfi tetovált kezeit, semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy Röfinek bizonyos vonatkozásban oka van erre a fene nagy magabiztosságra. A hozzá hasonló Röfik megtalálják a módszerét annak, hogy rettegésben tartsák környezetüket - s most én vagyok Röfi környezete. Fontolgatni kezdtem lehetőségeimet. Húz a szél befelé az ablakon, ez már önmagában elég ok volna a helyváltoztatásra. De hátha a másik kocsi még hidegebb. Különben is, feltűnő volna, ha felcihelődnék, és mégsem szállnék le. Röfinek mindenre van szeme.
Mire idáig jutottam, Röfinek lecsukódott a szeme. Végül őt is elnyomta a buzgóság. Egy darabig fellélegezhetek. Van idő a további stratégia kidolgozására, s hátha nem ébred fel Debrecenig.
Hajdúszoboszlón ébredt. Néhány velőtrázó ásítás jelezte tudatának aktivizálódását. Vakarózott, nyögött, böfögött, majd felült és krákogni kezdett. Eztán jó párszor a padlóra köpött. Édes szóval noszogatta haverját. Így futottunk be a végállomásra. Már nem voltam érdekes számára. A kocsiból természetesen ő szállt le először. Nem sietett: ráérősen bandukolt a kijárat felé. Én iparkodtam, mert amikor évekkel ezelőtt utoljára ezzel a vonattal érkeztem, még félórát kellett várni taxira. Most persze más a világ, bőven akadt szabad kocsi. Beültem az egyikbe, s megadtam a címet.
Ezerötszáz kilométer volt mögöttem Jöttem repülővel, jöttem vonattal, jöttem taxival. Éjjel háromnegyed egy van. Fizetek, kinyitom a ház ajtaját: a lift nem működik. Fogom a csomagokat és fölcaplatok a hetedik emeletre. Itthon vagyok.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)