A mesterség dicsérete (Dexter Gordon, David Murray)

 

Olyanok voltak a régi New Orleans-i dzsesszmuzsi­kusok, mint az egyszeri em­ber: kendővel takarták el hangszerüket, nehogy mások ellessék az általuk kimunkált ujjrendet, a sajátos fo­gáso­kat. A híres trombitás, Buddy Bolden ugyanilyen okból zárkózott el a lemez­készítés elől: félt, hogy a vetélytársak utánozni kezdik játé­kát. Az árral szemben azonban nem sokáig lehet úszni, Bolden papa emléke csak a szájhagyományban él tovább, s a jó dzsessz­muzsikus is­mérve sem a születés, ha­nem a kagylózás lett: mások, az elődök tit­kainak kifürkészése, át­vé­tele, illetve to­vábbfejlesztése.

Dexter Gordon, a hard bop stílus mestere (1923-1990) is több forrásból me­rítve ala­kította ki játékmód­ját. Nemcsak játszotta, élte is a dzsesszt: poklokat járt (ó, igen, a ká­bí­tószer), de meg nem alkudott, s amikor a stí­lusváltások elszívták előle a levegőt, európai száműzetésbe vonult. Az Éjféltájban című film hőseként (részben) saját életét alakította, so­kak számára mindörökre ő az „igazi" dzsesszmuzsikus archetípusa. Gazda­gon dokumentált életműve időnként újabb ismeretlen gyöngyszemekkel gyarapodik, a legfrissebb a Live at the Left Bank című, egy baltimore-i klub­ban 1969-ben rögzített koncertjének felvétele. Az al­kalomra verbuvált csa­pat, talán nem véletlenül, elsőrangú zenészekből áll (Bobby Timmons – zongora, Victor Gaskin - bőgő, Percy Brice - dob), mindez azonban elha­nyagolható körül­mény a tenorszaxo­fonos játéka mellett. Klubszereplésről lévén szó, az idő nem szab kor­lá­tokat, a szólisták hosszadalmas improvizáci­ókban fejtik ki nézeteiket az élet nagy kérdéseiről. Leginkább Gordon, aki öblös tónusával, melodikus invenció­jával, rejtett utalásaival, erőteljes tem­pójával a „tiszta", „nemes" szaxofon­játék mintáját szolgáltatja. A kitűnő lemez szep­lő­foltja - az erre érzéke­nyek számára - legfeljebb az egyenet­len hangminőség. (Prestige)

David Murray több, mint három év­tizeddel az előd után látta meg a napvilágot, ám a hangszer és a dzsessz iránti elkötelezettsége hasonló intenzitású. Az elké­pesztő termékeny­ségű szaxofonos/altklarinétos legújabb lemezén, immár nem először, John Coltrane emléke előtt tiszteleg, ezúttal a nagy úttörő születésének 75. évfordulója alkalmából. Az oktett felállás Murray kedves, sikeres formá­ciója, a nyolc muzsikus a té­mák szabad, polifonikus ki­bon­tá­sában az Octet Plays Trane című lemezen is úgy szól, mintha nagyzenekart hal­lanánk. A vá­lasztás látszólag triviális (Giant Steps, Naima, India, A Love Supreme), a kihívás azonban többré­tegű: a technikai követelmények telje­sítésén túl Coltrane szellemiségének megidézését is feltételezi. Nos, ha van valaki, aki erre a ma élő nemzedékek­ből hivatott és képes, az Mur­ray. A hangzás tekintetében ugyan akad­nak a korábbi lemezeiről ismert meg­oldások, a fel­dolgozások többsége azonban, miközben szigorú kompozíciós elveket követ, a rögtön­zé­sekben tág teret nyit a képzelet szabad szárnyalásainak és kitöréseinek. Murray tisztában van azzal, hogy a vallásos hit Coltrane zenéjét követhetetlen magas­ságokba emelte, ezért meg sem kísérli imitálni azt. Annak kiteljesítésére tö­rekszik, ami a sajátja: a kvartett felál­lást kibővítve az egyén és a csoport di­namikájában rejlő lehetőségeket ku­tatja. Ez nem kifejezetten a Col­trane által választott út, de mint elsősorban saját rögtönzéseiben mutatja, tökéle­tesen já­r­ható. Érdemes a nyomába eredni. (Justin Time/Enja)

(Magyar Nemzet, 2001)