Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A magyar út

 

Hosszú évek ernyedtsége, gondola­ti lefojtottsága után újra sorskérdé­sekkel néz szembe Ma­gyarország. Átfogó gazdasági, politikai és erköl­csi válságba jutott az a társadalmi beren­dezkedés, amit szocializmus­nak neveztek; és recseg-ropog an­nak a szövetségi rendszernek min­den eresztéke, amely a második vi­lágháború után szovjet érdekszfé­rába került országokat köti "össze". Úgy is mondhatnánk: forrong Ke­let-Európa.

   

Ez a forrongás a varsói paktum nem minden országára ter­jedt még ki; van, ahol semmit nem lazult a korábbi ideológiai szorítás, s van, ahol kíméletlen diktatúra kö­ti gúzsba áldozatait. Mégis, a jelek alapján egyértelműnek látszik a képlet: a gyökeres változások ideig-óráig ugyan visszafoghatók, de hosszabb távon feltartóztathatat­lanok.

Magyarország számára a kérdés most ugyanaz, mint 1945-ben volt: Nyugat és Kelet, "kapitalizmus" és "kommunizmus" között, négy évti­zedes zsákutcából kihátrálva merre vezet­het az útja annak a társada­lomnak, amely idegen népek gyűrű­jében, korábbi lakosságának egy­harmadától megfosztva keresi bol­dogulását Európában. Van-e, lehet-e olyan "magyar" út, amely e nép lelki alkatának, képességeinek leg­jobban megfelel, s amely évszáza­dok termé­szetellenes alkalmazko­dása, más erők tereiben végbement fejlődése-visszafejlődése után vég­re szabad teret kínál az önálló magyar államiság érvényesüléséhez? Me­lyek azok a sajátos nemzeti érté­kek, amelyek a kívánt modell ha­barcsát alkothatnák? S vajon mai lázadásunk nem jut-e az eddigiek sorsára, nem fullad-e ki az akarat, mielőtt végső formát önthetne?

Sokan akkor is látták, ma mind töb­ben mondják ki: felmérhetetlen, nemzedékekre kiható károkat okozott ennek az országnak a sztálini központosított társadalom­szerkezet szolgai átvétele. A "prole­tárdiktatúra" vérárama az emberi agy legrejtettebb zugaiba is beha­tolt, az átömlesztés ezért újabb év­tizedeket vehet igénybe. De, hogy elodázhatatlan, az a felelősen gon­dolkodók számára teljesen nyilván­való, mint ahogy az is: a sztáliniz­mus csődje történ­elmileg egyet je­lent a deklarált "kommunizmus" eszméjének alkonyával. Új fejezet­nek kell következnie a magyar tör­ténelemben is, amely megteremti a felzárkózás feltételeit, és Ma­gyar­országot visszavezeti az európai nemzetek civilizált közösségébe.

Nem kétséges: évtizedek érték­pusztító gyakorlata után régi-új ér­tékekre épülő rendszert kell terem­teni hazánkban. Olyan társadal­mat, amely nyitott az emberiség nagy liberális, ke­resztény, demok­rata, szociális) eszmeáramlatai előtt, amely a korlátozott magántu­lajdon visszaállításával kibonta­koztatja az emberi vállalkozó- és al­kotókedvet, s amely humanitárius eszközeivel védelmet nyújt az ele­setteknek és a rászorulóknak.

Van­nak, akik tagadják a nemzetkarakterológiai jegyeket; de azt talán ők is elfogadják, hogy a magyarságtól egyaránt idegen a "kapitalizmus" rideg haszonelvűsége és a "kommu­nizmus" szabványosító, egyénisé­get elnyomó utópiája. Ugyanakkor olyan történelmi pilla­natban va­gyunk, amelyben nem szabad meg­ismétlődnie annak, hogy a nemzeti romantika határozza meg a válasz­tandó - harmadik? X-edik? - utat. Bizonyos, hogy az elmaradottság­ban nincs érték, a felzárkózásnak nincs alternatívája. S ez a Nyugat­hoz sorolja Magyarországot, a pol­gári demokráciák hasznosítható ér­tékeinek szelektív átvételére, kor­szerű meghonosítására kell, hogy ösztönözzön bennünket. Megőrizve a társadalom szociális érzékenysé­gét és közösségi indíttatását.

Mindez idealizmus, mondhatják sokan; hiszen Magyarország to­vábbra is szovjet befolyás alatt áll, nem sorolhatja magát önkényesen a Nyugathoz. Ez így van. Csakhogy a Szov­jetunióban az utóbbi években végbement folyamatok azt mutat­ják, a hatalmas országot teljesen le­kötik belső problémái, s aligha ma­rad ereje arra, hogy a korábbi mó­don tartsa regulában az érdekszfé­rájában fekvő országokat. Alapvető változásoknak lehetünk tanúi a vi­lágpolitikában is, így talán minden eddiginél nagyobb esély kínálkozik arra, hogy a közép-európai térség - elsősorban Magyarország és Lengyelország - tágabb mozgás­térhez, önálló lélegzetvételhez jus­son. Ami - hosszabb távon - ma­ga után vonhatja semlegessé válá­sukat, demokratizálódásukat és csatlakozásukat ahhoz a kultúrkör­höz, amelyre egész történelmük predesztinálja őket.

Nézzünk szembe magunkkal: vajon nem az elvetendő nemzeti romanti­kából fakadó ábránd ez a gondolat? Be kell vallanunk, félelem bujkál bennünk. Félünk a bizonytalantól, a kudarctól, a visszarendeződéstől, az anarchiától, önmagunktól, má­soktól. De ha levetkőzzük a félelmet és meghallgatjuk a Nyugat mérték­adó politikusainak és a magyar emigráció felelős képviselőinek a vélekedéseit, akkor azt tapasz­talhatjuk, hogy ők, onnan nézve, sokkal opti­mistábban ítélik meg a magyar kibontakozás esélyeit, az új Magyarország megteremtésének a lehetőségét. Ez ma már történelmi realitás - hangsúlyozzák jóindula­túan -, amiben hinnünk kell. A hit, mint tudjuk, az irracionaliz­mus velejárója. Még sincs más vá­lasztásunk, mint hinni: ez az új rend megalapozásának a záloga.

(ÚTON, 1989)