A mi dalunk

 

Nézem a tévében az 1968-ról ké­szült holland dokumentum-soroza­tot. Akik megszó­lal­nak, an­nak ide­jén a lázadások, a nonkomformista gondolkodás élharcosai voltak; ma öl­tönyben, jól fésülten, nosztalgikus jóindulattal minősítik egykori „for­radalmi" eszméiket és hevületüket.

Kinyitom a rádiót, és Scott McEnzie híres hippi-indulója csendül fel: Gyerünk San Fran­cis­cóba. Hall­gatom az ötezerszer hallott dalla­mot, tüdőm lassan újra megtelik le­vegővel, s va­lami ujjongó érzés ke­rít hatalmába. Height Ashbury: hippik, virágok, zene, szeretet, a hason­szőrűek együvé tartozásának melege! Mámoros erő költözik belém, kitá­rulnak előttem a di­menziók, Kerouac útját járom, birtokba tudnám venni az egész világot, mint akkor – míg el­halkul a zene, s kiszakad tüdőmből a levegő. Soha nem jártam San Fran­ciscó­ban; s most itt ál­lok levegőtlen tü­dővel.

A zene teszi? Az is. A Beatles és a Rolling Stones, a Cream és a Velvet Underground. A lázadás zenéje volt ez, s mi a zenével lázadtunk. Ez volt a mi szabadságharcunk. A „Kádár-korszák" gyermekei vol­tunk.

Aztán, amikor polgárjogot nyert a zene, nyakig ültünk abban, ami el­len – úgy hittük – lázadtunk. Szakmát tanultunk, egyetemre jártunk, dolgozni kezdtünk, család, eg­zisztencia, ko­paszodó fejtető. Beilleszkedtünk.

Ahányan voltunk, annyiféleképpen tettük. Aki a pénzre ment, az ma Opellel szaladgál. Aki a tisztessé­gért utazott, az kétszobás lakását próbálja – reménytelenül – na­gyobbra cserélni különnemű gyere­keinek.

A legrosszabbul azok jártak, akik a tudást választották. Ott tartanak, ahol másfél évtizede, friss diplomá­val a zsebükben: őrlődnek a munka, a szellemi gyarapodás és a család­otthon egyidejű követelményei kö­zött. Szellemi segédmunkásnak ér­zik magukat, akik energiáik ki­zsákmányolásával igyekeznek ér­telmiségiként létezni, miközben a rendszer nemzetvesztő módon „ke­zeli" problémáikat. Ők azok, akik mégis legalább két gyereket vállal­nak, hogy reprodukálják magukat; akik hiábavalóan próbálják tenni­valóikat a nap 24 órájába belezsú­folni, mialatt egyre távolabb kerül­nek szellemi igényeiktől; s akik most bérharcot folytatnak az egye­temeken, a tantestületekben. A tévésorozat ’68-as visszaemlékezői próbára tették magukat és meg­forgatták a világot, míg helyet talál­va idomultak annak törvényszerű­ségeihez.

Nézem az akkori osztálykirándulás fényképeit, s magam elé vetítem a húszéves érettségi találkozó arcait. Tisztaságot, dinamizmust, naiv ké­szenlétet sugároznak az egykori ké­pek – barázdákat, komorságot, fá­sult jelenlétet mutat a mai objektív. „Ki viszi át a szerelmet a túlsó part­ra?" Nézünk egymásra, s mindenki más­tól várja a választ. Fáradtak va­gyunk. Fárasztó volt próbálni be­csületesnek maradni, termé­szetünk ellen való mechanizmus­ban létezni, napi kis szélmalomhar­cainkban rendre alulmaradni, ön­becsülésünkből folyamatosan ve­szíteni, tehetetlenségünket újra és újra tudomásul venni. Robotolni. Beletörődni.

Nem tudjuk, kit ér el először az in­farktus.

De azt tudjuk, hogy most nincs idő fáradtnak lenni, nincs idő pihenni, önmagunkat sajnálni. Új zenék ka­varognak az éterben, most nem zár­hatjuk el a rádiót. Ez talán a mi ze­nénk, s most végre nemcsak hall­gathatjuk, de játszhatjuk is. Ha most nem veszünk a kezünkbe hangszereket, nélkülünk szólal meg a partitúra. S akkor megint év­tizedekig asszisztálhatunk mások muzsikájához.

Barátaim! Nincs más választás, elő a gitárokkal! Még emlékszünk az akkordokra. Ho­gyan is szól a dal? Let's go to San Francisco!

(ÚTON, 1989)