A mi dalunk
Nézem a tévében az 1968-ról készült holland dokumentum-sorozatot. Akik megszólalnak, annak idején a lázadások, a nonkomformista gondolkodás élharcosai voltak; ma öltönyben, jól fésülten, nosztalgikus jóindulattal minősítik egykori „forradalmi" eszméiket és hevületüket.
Kinyitom a rádiót, és Scott McEnzie híres hippi-indulója csendül fel: Gyerünk San Franciscóba. Hallgatom az ötezerszer hallott dallamot, tüdőm lassan újra megtelik levegővel, s valami ujjongó érzés kerít hatalmába. Height Ashbury: hippik, virágok, zene, szeretet, a hasonszőrűek együvé tartozásának melege! Mámoros erő költözik belém, kitárulnak előttem a dimenziók, Kerouac útját járom, birtokba tudnám venni az egész világot, mint akkor – míg elhalkul a zene, s kiszakad tüdőmből a levegő. Soha nem jártam San Franciscóban; s most itt állok levegőtlen tüdővel.
A zene teszi? Az is. A Beatles és a Rolling Stones, a Cream és a Velvet Underground. A lázadás zenéje volt ez, s mi a zenével lázadtunk. Ez volt a mi szabadságharcunk. A „Kádár-korszák" gyermekei voltunk.
Aztán, amikor polgárjogot nyert a zene, nyakig ültünk abban, ami ellen – úgy hittük – lázadtunk. Szakmát tanultunk, egyetemre jártunk, dolgozni kezdtünk, család, egzisztencia, kopaszodó fejtető. Beilleszkedtünk.
Ahányan voltunk, annyiféleképpen tettük. Aki a pénzre ment, az ma Opellel szaladgál. Aki a tisztességért utazott, az kétszobás lakását próbálja – reménytelenül – nagyobbra cserélni különnemű gyerekeinek.
A legrosszabbul azok jártak, akik a tudást választották. Ott tartanak, ahol másfél évtizede, friss diplomával a zsebükben: őrlődnek a munka, a szellemi gyarapodás és a családotthon egyidejű követelményei között. Szellemi segédmunkásnak érzik magukat, akik energiáik kizsákmányolásával igyekeznek értelmiségiként létezni, miközben a rendszer nemzetvesztő módon „kezeli" problémáikat. Ők azok, akik mégis legalább két gyereket vállalnak, hogy reprodukálják magukat; akik hiábavalóan próbálják tennivalóikat a nap 24 órájába belezsúfolni, mialatt egyre távolabb kerülnek szellemi igényeiktől; s akik most bérharcot folytatnak az egyetemeken, a tantestületekben. A tévésorozat ’68-as visszaemlékezői próbára tették magukat és megforgatták a világot, míg helyet találva idomultak annak törvényszerűségeihez.
Nézem az akkori osztálykirándulás fényképeit, s magam elé vetítem a húszéves érettségi találkozó arcait. Tisztaságot, dinamizmust, naiv készenlétet sugároznak az egykori képek – barázdákat, komorságot, fásult jelenlétet mutat a mai objektív. „Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?" Nézünk egymásra, s mindenki mástól várja a választ. Fáradtak vagyunk. Fárasztó volt próbálni becsületesnek maradni, természetünk ellen való mechanizmusban létezni, napi kis szélmalomharcainkban rendre alulmaradni, önbecsülésünkből folyamatosan veszíteni, tehetetlenségünket újra és újra tudomásul venni. Robotolni. Beletörődni.
Nem tudjuk, kit ér el először az infarktus.
De azt tudjuk, hogy most nincs idő fáradtnak lenni, nincs idő pihenni, önmagunkat sajnálni. Új zenék kavarognak az éterben, most nem zárhatjuk el a rádiót. Ez talán a mi zenénk, s most végre nemcsak hallgathatjuk, de játszhatjuk is. Ha most nem veszünk a kezünkbe hangszereket, nélkülünk szólal meg a partitúra. S akkor megint évtizedekig asszisztálhatunk mások muzsikájához.
Barátaim! Nincs más választás, elő a gitárokkal! Még emlékszünk az akkordokra. Hogyan is szól a dal? Let's go to San Francisco!
(ÚTON, 1989)