A nagy találkozó
Minden év június utolsó vasár-napján találkozóra gyűlnek össze Sárospatakon a kerek évfordulós érettségizettek: a világ minden részéből érkeznek öregdiákok, hogy emlékezzenek ifjúságukra és tisztelegjenek az Alma Mater előtt.
Aligha van még egy város az országban, amelyikhez ilyen erővel kötnék a végzetteket a diákhagyományok. „Aki Patakon járt gimnáziumba, annak múltja más, mint az emberiség többi részének" – fogalmazott az ötvenöt éve kirepültek képviselője, s hogy szavaiban nincs túlzás, azt mindenki átérezhette, aki az emelkedett hangulatú gyűlésen részt vett. A nyolc, majd az „államosítás" utáni négy gimnáziumi esztendő a hovatartozás életre szóló tudatával ajándékozza meg a pataki diákokat, amit az oskola odaadóan ápol. Nem egyszerű nosztalgia ösztönzi a hagyományok ily erőteljes őrzését, a találkozókon nem pusztán a kedves diákévek felelevenítése a tét: hanem visszatérő rendszerességgel szembesülni Patak szellemével, normáinak erejével.
Hogy melyek ezek a pataki normák? Nem mások, mint a humánum általános értékei. A tudás, a műveltség tisztelete, az embertárs szeretete, az önzetlenség, a szerénység, az őszinteség, a tisztesség, a becsület. S a közösség, az ország érdekeinek képviselete.
Olyan értékek, amelyek szinte teljesen kivesztek életünkből az elmúlt negyven év alatt. Ezért több Patak önmagánál: jelképe mindannak, ami szükséges egy nemzet, egy nép életben maradásához. „Lelkében kizsákmányolt korosztályok" vetettek számot az eltelt évtizedekkel ezen a vasárnapon, hogy egy másik hozzászólót, a harmincöt éve végzettek képviselőjét idézzem. „Sok hitet, emberséget kimosott belőlünk a negyven év bujdosás" – állapították meg többen keserűen, s a komor szavak igazolást találva visszhangoztak a jelenlévők lelkületében. Mindenekelőtt hitükben érte sérelem, megaláztatás a Patakról kikerült idősebb nemzedékek tagjait: reformátusként, többen lelkészi szolgálatot teljesítve, meg kellett érniük mellőzésüket, el kellett viselniük a meggyőződésük miatti megkülönböztetéseket. Fél évszázad súlyos tapasztalatai hitelesítették a hozzászólók mondatait, s a szomorú élmények okot adtak volna pesszimizmusra – mégis, a veretes mondatok bíztatást sugalltak a jövőre. „Akkor vagyunk jó viszonyban a múló idővel, ha nem kiábrándultság és bosszú, hanem megbocsátás és reménység van a szívünkben" – fogalmazott méltósággal az egyik, tiszteletre méltó korú szónok. S nem akadt egyetlen hozzászóló, aki ne emelkedetten, a hely szelleméhez hű tartással emlékezett volna a történelmi ködbe vesző esztendők tanulságaira. Ha a pataki öregdiákokon múlna, nem volna akadálya a nemzeti közmegegyezésnek és békének.
És a fiatalabbak?
Ők már magukon viselik e háromnégy évtized magyarországi „fejlődésének" minden ellentmondását. Míg az idősebbek mind előre készülve, szépen megírt beszédekkel léptek a pulpitusra, az ifjabb korosztályok alkalmi rögtönzésekkel vagy semmitmondó köszöntésekkel képviselték magukat, a tizenöt- és öt éve végzetteket pedig hiába szólította a levezető elnök. A különbséget nemcsak a nyolc és a négy év pataki tartózkodás eltérő hatása, s nem a vallásos és az ateista nevelés ellentéte adja; hanem a hagyományos elveket megtagadó, általános értékzavart teremtő, az oktatást ideologikus célokra felhasználó „kultúrpolitika" érvényre jutása. Sárospatak újabb kori történelme már a magyar oktatásügy általános vesszőfutásának fejezete, s mint ilyen, kevés egyedi vonással bír. A régi tudós-tanárok kihalásával a pataki szellem elhalványult, a hetvenes évekre – az angol tagozat kivételével – a pataki gimnázium a magyar középiskolák átlagos színvonalára süllyedt, rangját, tekintélyét jószerivel már csak múltjában őrzi. Létezése ilyen értelemben ma is szimbolikus érvényű: más, hasonló örökségű alma materekkel egyetemben történetének mélypontjára jutott.
Van-e jövője Sárospataknak? Van-e jövője az igényes, átgondolt, az emberiség nagy értékeit közvetítő, a tudás rangját visszaadó, az embert, az egyéniséget tiszteletben tartó oktatási gyakorlat újrahonosulásának Magyarországon?
Ez most a kérdés, s ez a kérdés nemcsak Sárospataké, nem az ifjúságuk emlékeit őrző pataki öregdiákoké. Ha Patak jelkép volt a múltban s jelkép a jelenben, az lesz a jövőben is. Patak esélye a tudás, a szakértelem, a ráció, az önbecsülés és a demokrácia esélye; hosszú évek tévútjai után a régi-új nemzeti alapvetések esélye.
Patak jövője Magyarország jövője.
(ÚTON, 1989)