Bocsánat, vállalkozók

Sokféle visszajelzés érke­zett múlt heti, Enyém, tied című kommentáromra. Vol­tak, akik egyetértésüket fe­jezték ki, de akadtak olya­nok is, akik vállalkozóelle­nesnek minősítették sora­i­mat. Egyik olvasónk egye­nesen becsületbeli kérdésnek tekintette a korrekciót, bű­nömül róva fel: megsértet­tem egy társadalmi réteget.

Sajnálom, hogy írásom ilyen értelmezésre is lehető­séget adott; mi sem áll tő­lem távolabb, mint hogy másokat igaztalanul marasz­taljak el. A sértegetés már csak azért is oktalanság volna részemről, mert olyan pártnak vagyok a tagja, amelyik programja sarkala­tos pontjának tartja a kis- és középvállalkozások fejlesz­tését, támogatását, tudván: a nemzeti középosztály kiala­kulása nélkül nem lehetséges a szociális piacgazdálkodás megteremtése. Az állam az adózó - tehát nyereséges - polgárok pénzéből képes csak ellátni szociális felada­tait; azaz támogatni mind­azokat, akik ilyen-olyan okokból nem tudják állni a verseny kihívásait, s alul­maradnak a mindennapi fennmaradásért folytatott küzdelemben. Ehhez olyan törvények, gazdasági felté­telek szükségesek, amelyek lehetővé teszik a vállalko­zások kibontakozását, a be­fektetések megtérülését.

Ez az elv; de ejtsünk néhány szót az eddigi gya­korlatról is. A pártállam keretei között a vállalkozás a törvények által szigorúan szabályozott, korlátok közé szorított tevékenység volt. Ezek a keretek alig tették lehetővé a tisztességes gya­rapodást: jószerivel csalásra késztették az üzleti kaland­ra vállalkozókat. Óvakodom az általánosítástól; csak emlékeztetni szeretnék a vizezett konyakokra, a kókadó virágokra, a hamar szétfoszló ruhákra. Ne ámít­suk egymást: abban a szer­kezetben becsületes gazdál­kodóként nehezen lehetett szert tenni Audikra, Maz­dákra. Ha mást nem, a csúszópénzt mindenki letette oda, ahová kellett. Így kíván­ta az érvényesülés.

Csak halkan kérdezem: szükségszerű volt részt venni abban a játszmában? Muszáj volt vállalkozni olyan körülmények között? Feddhetetlennek tekinthető-e az a vállalkozó, aki egy korrupt rendszer feltételei­hez igazodva szedte meg magát? Törvényszerűen becstelenné kell válni egy feslett kor viszonyai között?

Ne csodálkozzanak a ko­rábbi rendszerben megtollasodott vállalkozók, ha gya­nakvás kísérte ténykedésü­ket. Láthattuk: többnyire csak a vevők rovására, az ő megkárosításukkal gyara­podhattak. Márpedig a tőke, a korábbi rendszerben fialt tőke az ő zsebüket duzzasztja, őket teszi versenyképessé a privatizá­ció korában. Nos, ez az én viszonylagos borúlátásom oka: nem a korszakváltásban nem hiszek, nem az új szisz­téma érvényességét vonom kétségbe, hanem azt mon­dom, hogy sok korábbi ügyeskedő, kiskaput keres­gélő, összeköttetések, kenő­pénzek révén érvényesülő vállalkozó számára most na­gyobb lehetőségek nyílnak, mint a ma induló, hosszútávra tervező, a becsületes munka fedezetére építő ipa­rosok, kereskedők, magán­vállalkozók előtt.

Bölcsész végzettségű értel­miségi vagyok, a filosz meg­közelítés kiderült soraimból. Vállalom. Ezt a réteget a korábbi rendszer megfosz­totta alanyi jogától, a szótól. Ugyanakkor amióta szemé­lyi jövedelemadózás folyik, minden sorunkat követi a könyvelés, egy mozdulatot nem tehetünk anélkül, hogy az adóhivatal ne értesülne róla. Ismét csak kérdem: melyik az a réteg, amely az adóhivatali bevallás alapján (évi 120 ezer forint) mintegy tízezer forinttal kevesebbet keres a bérből és fizetésből élőknél? Van, aki ebben az országban elhiszi azt, hogy a vállalkozók átlagban éven­te 130 ezer forintot keresnek?

Rendben van, mindenki úgy cselekszik, ahogyan a sza­bályok lehetővé teszik. De akkor ne beszéljünk vállalkozásellenességről, hagyjuk az ideológiát, a magánkísér­letezők menny­bemeneszté­sét. Nevezzük meg inkább azokat a megbízható meste­rembereket, kereskedőket, bonyolítókat, akik a tisztes­séges munkára alapozzák hosszú távú vállalkozásukat. Az én ideáim között ők szerepelnek, nem á pillanat­nyi ügyeskedők, harácsolók, kiskapukat ki­hasz­nálók. Amikor azt mondom tiszte­lettel, hogy vállalkozó, akkor rájuk gondolok.

No de kiről beszélhetünk ma tisztelettel? Ha nem csak pénzt, hanem magasabb értékeket is keresünk az életben - ami bevallottan idealizmus -, akkor attól tartok, nem nagy optimiz­mus tölthet el bennünket a várható fejleményeket ille­tően. Abban bizonyosak lehetünk, hogy a politikai vezetésben megtörténik a szükségszerű személycsere - de mi megy majd végbe a felszín alatt, a gazdasági szférában? Azoknak lesz majd döntő szavuk, akik részesei voltak a korábbi leosztásnak, akik birtokolják az információkat, a kapcso­latokat s a tőkét. Hol van itt esélyegyenlőség?! Jó, ez talán nem történhet másként, s az új viszony­rendszer majd átrendezi a sorokat. De hogy még szur­koljunk is ezeknek az úrlovasoknak?

Bántottam volna a tisz­tességes vállalkozókat? Sok jó ismerősöm akad köztük, ezért ettől nem tartok. Nem a becsületes munkavállalók, hanem a (primitív) nyerész­kedők ellen szóltam, s ez a minősítés minden foglalko­zási ágban érvényes szem­pont számomra. Akkor lesz majd teljes a rendszerválto­zás, ha az újságírónak emi­att már nem kell felemelnie a szavát.

Merthogy megteszi azt helyette az új gazdasági rend.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)