Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A Nagy Bőgős (Ray Brown)

 

Robusztus bőgőhang, kristálytiszta intonáció, sziklaszilárd tempó, ízléses improvizációk, megnyerő mosoly az arcon. Ha akadt muzsikus, aki megtestesítette az ideális jazzbőgős személyét, Ray Brown az volt. Kikezdhetetlen technikája a hangszer művelőinek seregeire hatott, ő maga előadóként, zenekarvezetőként, szervezőként, felvételek vezetőjeként a negyvenes évek közepe óta egészen 2002-en bekövetkezett haláláig tevékeny részese volt az amerikai jazzéletnek.

Az 1926-ban Pittsburghben született Brown 1945-ben, New Yorkba költözését követően azonnal a bebop mozgalom sűrűjébe került. Játszott Charlie Parker, Bud Powell együt­te­seiben, 1946-47-ben pedig Dizzy Gillespie nagyzenekarának motorjaként tette ismertté nevét. Ismertségén sokat lendített, hogy éveken át Ella Fitzgerald kísérő együttesét vezette, s egy ideig a népszerű énekesnő férje is volt. Az igazi áttörést, a nemzetközi hírnevet azonban Oscar Peterson klasszikussá vált triója hozta el neki, amelyben több, mint egy évtizedig játszott. Egy időben szerepet vitt a közkedvelt Jazz at the Philharmonic hangversenysoro­zatban is. 1966-ban Los Angelesben telepedett le, ahol szabadúszóként, stúdiózenészként main stream hangfelvételek ezrein közreműködött. Alapítója lett az LA 4 elnevezésű, kamara jazzt játszó formációnak, de önálló együttest is szervezett, amellyel rendszeresen készített lemezeket a Concord majd a Telarc kiadó számára.

Vannak jazzmuzsikusok, akik fiatal korukban kialakítják stílusjegyeiket, s aztán későbbi éveikben ebből a készletből gazdálkodnak. Ray Brownt nem ebből a fából faragták: hosszú pályafutását a folyamatosan, következetesen magas zenei színvonal jellemezte, és még utolsó éveiben is sikerült újítania, kiemelkedőt produkálnia. Alakját elsősorban hangszeresként őrzik meg a felvételek: olyan muzsikus volt, aki igyekezett mindig új környezetbe összefüggésbe helyezni magát. Jimmy Rowles illetve Duke Ellington társaságában készített lemezei a duójáték klasszikus példái, saját együttesei sorából pedig a Gene Harris zongoristával és Jeff Hamilton dobossal alkotott trió emelkedett ki.

Brown több kezdeményezése maradandó értéket hozott létre. Ilyen például a „Some of My Best Friends Are...” című sorozat, amely hangszer szerinti válogatásban kedvelt zongorista, énekes, szaxofonos partnereivel készített felvételeket gyűjti csokorba. A legutóbbi albumon gitárosok szerepelnek, név szerint Kenny Burell, Herb Ellis, Bruce Forman, Russel Malone, John Pizzarelli és Ulf Wakenius, megannyi egyéniség és előadói stílus. Az ízes main stream szervírozásban az állandó együttható a bőgős, aki minden összefüggésben ideális partnernek bizonyul, és szólókra is vállalkozik.

A Brownhoz hasonló kvalitású bőgősök esetében törvényszerűen adja magát a kívánalom, hogy hangszeres adottságaikat és szólisztikus képességüket önálló formában is megmutassák. A Christian McBride-dal és John Claytonnal alkotott Superbass elnevezésű alkalmi formációnak 1989-ben jelent meg az első lemeze, amit jó évtized után követett a második, ha lehet, még szuperebb album. A három muzsikus közül virtuozitásban kétség­telenül McBride viszi el a pálmát, Brown azonban olyan tényezőkkel járul hozzá a vállalkozás sikeréhez, amelyek legalább annyira fontosnak minősülnek: hangszerének gyönyörű hang­jával, zeneiségével és megingathatatlanul pontos négyelésével.

A hattyúdallá vált utolsó lemezen Monty Alexander zongorista és Russell Malone gitáros Brown partnerei. Kamarafelállás, intim hangzás, amelyben jól érvényesülnek a muzsikusok egyéni vonásai. Alexander puha, időnként ellágyuló akkordjait jól ellenpontozza Malone szilárdan odarakott hangokból, tempósan építkező gitárjátéka. A tengely ezúttal is Ray Brown, aki összefogja, ritmikailag mederben tartja a többféle irányba mutató, mégis egységes hangzású zenét. Ez nem a kalandozások kora: kitaposott út, amelyen a trió könnyed szökellésekkel, kecses mozgással közlekedik.

Ray Brown: Some of my best friends are...guitarists (Telarc)

Ray Brown, Christian McBride, John Clayton: Superbass 2 (Telarc)

Ray Brown, Monty Alexander, Russell Malone (Telarc)

(Gramofon, 2002)