III/III
Véletlenül tudomást szereztem arról, hogy valakinek birtokában vannak azoknak a jelentéseknek a másolatai, amelyeket az egyik intézmény vezetője éveken át az egykori IlI/III-as ügyosztály számára készített prominens személyekről. Az iratok pontos feljegyzéseket tartalmaznak az illetők megnyilvánulásairól, a hatalommal szemben tanúsított magatartásukról, kapcsolataikról.
Ez a vezető ma ugyanazt a pozíciót tölti be, mint jelentgetéseinek idején. Munkatársai legfeljebb sejtik, de nem tudják, hogy akkoriban mivel foglalkozott munkaidejében, miféle lázas tevékenységbe kezdett, amikor magára zárta az ajtót, és csendet kért környezetétől.
Hadd pontosítsák: ez a vezető ma nemcsak ugyanazt a pozíciót tölti be, hanem pártlistán tagja a legitim, demokratikusan megválasztott önkormányzatnak is.
Ki nevezi ezt rendszerváltozásnak?
Ez is kérdés. Meg az is, amit mostanában magukat demokratikusnak nevező pártoktól is egyre gyakrabban hallani: miért kell mindig a múltat háborgatni? Volt, ami volt, legyen immár békesség, vigyázó szemeinket inkább a jövőre vessük.
Azzal majdnem mindenki egyetért, hogy legyen béke - de vajon hogyan nézhetünk a jövőbe, ha nem látjuk világosan a múltat?
Tisztogatást, fejek hullását, teljes kádercserét nem kíván itt senki. Hiszen élni kellett akkor is: majdnem mindenki megkötötte a maga kompromisszumát, ki hitből, ki jól felfogott érdekből; a rendszer úgy működött.
Csak hát nem mindegy, hogy valaki szolgálta-e, vagy átélte azt a rendszert. Mert voltak, akik bementek a munkahelyükre, ledarálták a nyolc órát, aztán hátat fordítottak mindennek; és mint látjuk, voltak olyanok is, akik bensőséges feljegyzéseket készítettek a fontos ügyosztálynak a fontos emberekről.
Kötelező volt ezt tenniük? Többeknek igen, ez beosztásukból következett. De sokan önszorgalomból vállalták a feladatot, és éltették önként, dalolva a központosított diktatórikus hatalmat. Minden munkahelyen működtek feljegyzők.
Ha az a rendszer összeomlott, mert csődbe vitte az országot, letéteményesei, zászlóvivői vajon miért lehetnek ma is ugyanazokon a helyeken? Ez volna a demokrácia?
Legyen megbékélés természetesen, legyen a tekinteteknek jövőbe vetése – de legyen igazság is az országban. Se tegnapi, se mai politikai meggyőződéséért ne érjen senkit hátrány, éljen, dolgozzon, boldoguljon mindenki magánemberként úgy és ott, ahogyan és ahol tud – de a közért, a köz nevében csak azok cselekedhessenek, akik tiszta előélettel váltották meg belépőjüket az új előadásra. A köz szolgálata feddhetetlenséget feltételez, ami kizárja a pecsétes múltat. Ne hivatkozzon senki a szakmai hozzáértésre, a profizmusra sem. A szakmát meg lehet tanulni, a hozzáértést meg lehet szerezni – de az erkölcsi tartás, az emberi tisztaság megléte nem az idő függvénye. Ha itt egy morálisan új, magasabb rendű világ formálódik, abban azoknak kell szerepet kapniuk, akik ilyen csillagzat alatt születtek.
Tíz hónap telt el az új politikai elit színrelépése óta. Az országgyűlés után a helyi önkormányzatokban is kialakultak a hatalmi erőviszonyok, a kormánypártival szemben ellenzéki többséggel. Most már mindenki láthatja, mert a gyakorlatban műveli, hogy mivel jár, miből áll a rendszerváltozás. Az egyként présbe került kormányzatnak, ellenzéknek tapasztalnia kell, hogy az ország erkölcsi jóvátételre is vár. Ehhez az országgyűlésben meghozott, s az alsóbb szinteken következetesen alkalmazott törvényekre, jogszabályokra van szükség. Vesződséges, ellentmondásos, előzmények nélküli ez az erőfeszítés, de hitelét veszti a kormányzat, szembekerül választóival a helyi vezetés, ha nem megy végig ezen az úton.
Az emberi drámákat is hozó döntések még váratnak magukra, de nincs más választás. Justitia komor tekintettel figyeli lépéseinket.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)