Kábító
Különös közlekedési balesetről olvashatnak mai újságunk 16. oldalán: két jármű ütközött úgy, hogy az egyik vezetője ittas volt, a másiké kábító gyógyszer hatása alatt állt. Természetesen a vétlen kocsi pilótája lett az áldozat.
Ne ijedjenek meg, nem hegyi beszédre készülök. Ehhez erkölcsi alapom sincs, bár autóba ritkán szoktam befolyásolt állapotban ülni. Amúgy is éppen elég intő szót hallhatnak az alkohol káros hatásairól stb., úgyhogy ezt meghagyom az illetékeseknek.
Az esetet mégis jelképesnek érzem: eddig arról szóltak a hírek, hogy csak az egyik autó vezetője leledzik befolyásolt állapotban: az, aki a balesetet okozza. A másiké teljes beszámíthatóságában gyanútlanul ül a volán mellett, talán éppen Wagner-operákat hallgat, esetleg az ország sanyarú sorsán töri a fejét.
És most, íme, mindkét vezetőről kiderült: híján voltak a józan ítélőképességnek.
Azt mondta nekem valaki tegnap reggel, némiképp elgyötört tekintettél: nagy kár, hogy az emberiség annak idején feltalálta az alkoholt. Aztán mindjárt hozzátette: kárnak kár, de mire mennénk nélküle?
Saját bejáratú szociológiai vizsgálataim eredményeképpen régen rájöttem arra: az ember azért iszik, mert menekül. Önmaga, a környezete, az élet nehézségei elől. S mivel nem ugorhat át csak úgy Floridába, jobb híján a sarki kocsmába téved be. Ahol egy félóra múlva akár Floridában is érezheti magát, csak eleget kell legurítania a garaton.
Nem tartom kizártnak, hogy a miniszterelnök tegnapi helyzetelemző beszéde nyomán a hét második felében felszökik az alkoholfogyasztás Magyarországon. Olyasmi vár ránk, aminek elviselése még napi fél liter kisüsti mellett is nehézségekbe ütközik. S ha már eddig is a világ élvonalába tartoztunk az alkoholfogyasztásban, mi lesz itt az elkövetkezendő két-három évben, amikor tovább romlik a gazdasági helyzet, nő a szegények, a mindennapi megélhetésükért küzdők száma!?
Úgy tartják: önpusztító nemzet a magyar. Én attól tartok, a lepusztulással párhuzamosan nőni fog az italfogyasztás. A nincset azzal próbálják elviselhetővé tenni az emberek, hogy felélik a kevés vant is. S mire oda jutunk, hogy feldereng az alagút vége, roncshalmazok milliói vánszorognak majd elő a sötétből. Íme, a magyar jövő.
Persze, a sötét kilátások ellenére vigyázzunk: ez nem a jövő. Ez még a múlt. Halad velünk a múlt, alkoholos befolyásoltság állapotában, és jön velünk szemben a jövő, kábító gyógyszerek hatása alatt.
Vajon hogyan fognak találkozni?
(Hajdú-bihari Napló, 1990)