Kábító

 

Különös közlekedési balesetről olvashatnak mai újságunk 16. oldalán: két jármű ütközött úgy, hogy az egyik vezetője ittas volt, a másiké kábító gyógy­szer hatása alatt állt. Természetesen a vétlen kocsi pilótája lett az áldozat.

Ne ijedjenek meg, nem hegyi beszédre készülök. Ehhez erkölcsi alapom sincs, bár autóba ritkán szok­tam befolyásolt állapotban ülni. Amúgy is éppen elég intő szót hallhatnak az alkohol káros hatásairól stb., úgyhogy ezt meghagyom az illetékeseknek.

Az esetet mégis jelképesnek érzem: eddig arról szóltak a hírek, hogy csak az egyik autó vezetője le­ledzik befolyásolt állapotban: az, aki a balesetet okozza. A másiké teljes beszá­mít­hatóságában gya­nútlanul ül a volán mellett, talán éppen Wagner-ope­rákat hallgat, esetleg az ország sanyarú sorsán töri a fejét.

És most, íme, mindkét vezetőről kiderült: híján vol­tak a józan ítélőképességnek.

Azt mondta nekem valaki tegnap reggel, némiképp elgyötört tekintettél: nagy kár, hogy az emberiség annak idején feltalálta az alkoholt. Aztán mindjárt hozzátette: kárnak kár, de mire mennénk nélküle?

Saját bejáratú szociológiai vizsgálataim eredmé­nyeképpen régen rájöttem arra: az ember azért iszik, mert menekül. Önmaga, a környezete, az élet nehéz­ségei elől. S mivel nem ugorhat át csak úgy Floridá­ba, jobb híján a sarki kocsmába téved be. Ahol egy félóra múlva akár Floridában is érezheti magát, csak eleget kell legurítania a garaton.

Nem tartom kizártnak, hogy a miniszterelnök teg­napi helyzetelemző beszéde nyomán a hét második felében felszökik az alkoholfogyasztás Ma­gyarországon. Olyasmi vár ránk, aminek elviselése még napi fél liter kisüsti mellett is nehézségekbe üt­közik. S ha már eddig is a világ élvonalába tartoztunk az alkoholfogyasztásban, mi lesz itt az elkövetkezen­dő két-három évben, amikor tovább romlik a gazda­sági helyzet, nő a szegények, a mindennapi megélhe­tésükért küzdők száma!?

Úgy tartják: önpusztító nemzet a magyar. Én attól tartok, a lepusztulással párhuzamosan nőni fog az italfogyasztás. A nincset azzal próbálják elviselhető­vé tenni az emberek, hogy felélik a kevés vant is. S mire oda jutunk, hogy feldereng az alagút vége, roncshalmazok milliói vánszorognak majd elő a sö­tétből. Íme, a magyar jövő.

Persze, a sötét kilátások ellenére vigyázzunk: ez nem a jövő. Ez még a múlt. Halad velünk a múlt, alkoho­los befolyásoltság állapotában, és jön velünk szemben a jövő, kábító gyógyszerek hatása alatt.

Vajon hogyan fognak találkozni?

(Hajdú-bihari Napló, 1990)