Kampány előtt
Már csak kettőt alhatunk, s megint kampányzaj veri fel az ország csendjét. Hogy ez a propaganda-hadjárat miben tér majd el a parlamenti választásokétól, azt nehéz megjósolni. Még nem volt ilyenben részünk, és sokan legszívesebben azt kívánnák, hogy ne is legyen.
A dal azonban most nem róluk szól, hanem azokról, akik akarják a változást, akik végre szabadon, törvényesen megválasztott, hiteles embereket szeretnének látni a helyi közélet minden posztján.
Jó volna már túl lenni ezen az egy hónapon, de a fáradságot nem takaríthatjuk meg. Idő kell ahhoz, hogy a lakosság megismerje a jelölteket, hogy véleményt tudjon alkotni róluk, hogy felelősséggel döntsön az alkalmasnak ítéltekről. Nem lehetnek illúzióink: ez a választás még nem hoz minden tekintetben kielégítő eredményt. A pártok berkeiben már folyik a kiválasztás, de a jelöltállítás kényszere olyanok előtt is kaput nyit, akik rendes, igazi, csakis a szakértelmet és a rátermettséget mérő szavazáson aligha jöhetnének szóba. Most azonban még nem ez a helyzet, ez a választás is az elhatárolódás jegyében megy majd végbe. Azaz: a pártállamhoz közel állók, legyenek bármily alkalmasak, szükségszerű, történelmi hendikeppel indulhatnak, ha egyáltalán indulnak, a futamban. Erre mondjuk azt: áldozatai is lesznek a rendszerváltozásnak. Persze, ha nem lennének, akkor mitől beszélhetnénk rendszerváltozásról? Jobb lett volna vérhullásos forradalom?
Mindenesetre érdekes: míg a legnagyobb kormánypárt szigorú következetességgel érvényesíti ezt a normát, addig a radikális antikommunizmusával tömegbázist szerző legnagyobb ellenzéki párt zászlajáról lekerült ez a jelszó. No, igen, mindenki a piacról él, mondhatnánk némi malíciával, ha nem volna minden párt belügye a stratégia és a taktika meghatározása. Higgyük, hogy ebben a versenyben ennél mégiscsak fontosabbak lesznek a személyes kvalitások: a nép, az istenadta, majd azokra adja voksát, akik a legjobban megfelelnek igényeinek. És ez a lényeg: tartozzon bárki bárhova, ebben a buliban mégiscsak lakosságként kell(ene) viselkednie. Azaz: a tisztákra, az igazakra, az odavalókra adni szavazatát.
Szép is volna ez, de ennyire sajnos nem lehetünk idealisták. Az öt-tízezres településeken még csak elképzelhető, hogy az emberek meg tudják ítélni egymást; de a nagyobb városokban annak lesz nagyobb nyomatéka, aki mögött nagyobb pénz, párt és hatalom sorakozik fel. És itt kanyarodhatunk vissza a kampányhoz, a keveréshez-kavaráshoz, magyarul a manipulációhoz. Lesz benne részünk, minden oldalról, efelől nem lehetnek kétségeink. Gyönyörű hónapja következik a választóknak: mindenki az ő bizalmukat akarja megnyerni. Vétek volna azonban, ha ezen megsértődnénk. Ez a dolgok természetes rendje, jóllehet Amerika egyelőre messze van.
Akárhogyan történik is, egyet nem felejthetünk el: a választócédulát nem a jelölt, nem is a pártok, hanem az állampolgár dobja be.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)