Ki nyer ma?
Ez itt a kérdés, amely érdeklődőket és közömböseket, nemzetieket és nemzetietleneket, konzervatívokat és liberálisokat, magyar és szabaddemokratákat, vallásosokat és vallástalanokat, többségieket és kisebbségieket egyaránt foglalkoztat. Ki nyer ma? Ki nyeri meg ma a holnapot?
Ez persze a holnap, pontosabban a holnapután kérdése; akkor járulunk ugyanis újra az urnák elé. Most még az a kérdés: ki hogyan nyer? Tisztán, egyértelmű képet rajzolva önmagáról, vagy manipuláltan, a zavarosban halászva, netán az ismeretlenség előnyét kihasználva?
A válasz nem könnyű. Oszlik ugyan a homály, jobbak a látási viszonyok, mint két héttel ezelőtt, de még mindig erőfeszítésbe kerül a választóknak, hogy azt mondhassák: ő a mi emberünk, rá adjuk szavazatunkat. A tízezernél kisebb településeken, ahol a lakók közvetlenül ismerik egymást, már az első fordulóban sikeres volt a választás, ahogyan az a tömegkommunikációban hangot kapott: a függetlenek meglepően nagyarányú győzelmével. Persze nem ártana tisztázni, mit jelent az a fogalom, hogy függetlenség, meg hogy ebben az országban ki mondhatja magát függetlennek. Az, hogy valaki szervezetileg nem tartozik sehová, önmagában még nem jelent függetlenséget. Annál is inkább, mert több „független" jelölt mögött pártok állnak.
Mindenesetre az első forduló eredményeit mindenki a maga javára igyekezett hasznosítani. Az SZDSZ - hallgatva a kisebb településekről - szórólapjain a tízezernél nagyobb települések liberális fölényét hangsúlyozta; mire a miniszterelnöki sajtóosztály is nyilvánosságra hozta a maga kimutatásait, bebizonyítva, hogy az eredményes szavazásokat tekintve megmaradt a kormánypártok 63-37 százalékos vezető szerepe. Sorban jelentek meg a köszönetek a lapokban, miközben arról kevés szó esett, hogy például Debrecenben az első forduló sok vezető helye ellenére a legnagyobb ellenzéki párt hét százaléknyi szavazatot vesztett a tavaszihoz képest, s a legnagyobb kormánypárt is hat százalékkal kevesebb választót mondhatott magáénak; egyedül a Fidesz szimpatizánsainak köre bővült.
Mit jelez mindez? Azt, hogy a választók többsége kétségtelenül kiábrándult a pártpolitikai vitákból, ugyanakkor nem volt elegendő ismeretük az egyéni jelöltekről, hogy feltétlen késztetést éreztek volna a szavazásra. Az elmúlt két hétben azonban talán egyértelművé vált, hogy az önkormányzatokban nem a pártszempontok lesznek a meghatározók, a testület tagjainak a helyi-kommunális érdekek képviseletére kell felesküdniük - s ez a felismerés remélhetőleg többeket vonz majd a szavazóhelyiségekbe. Hátha látják már a választók, hogy az eszmei harc, amely az országos politikában a „nemzeti-keresztény" és a „liberális" felfogás között dúl, az önkormányzatok működésére kevésbé nyomja majd rá a bélyegét. Ez úgyis hosszabb távú küzdelem: időt s tisztánlátást kíván. Ezért hát az eredménynél talán lényegbevágóbb maga az aktus: hogy rendben történjen meg a választás, s kellő szavazat támassza alá a képviselők legitimációját.
Ez a magyar demokrácia kulcskérdése: meg kell mutatnunk a világnak, hogy a rendszerváltozást szűkebb környezetünkben, lakóhelyünkön is teljessé tesszük. Nagyon sok múlik ezen: az irántunk megnyilvánuló bizalom, s helyünk a fejlett nemzetek sorában. Ez a vasárnapi forduló igazi tétje. Mert, hogy ki hova tartozik, s milyen ügyet képvisel, az majd úgyis a mindennapokban, a munkában dől el.
A nyilvánosság ellenőrzése alatt, ahogyan az a demokráciákban szokásos.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)