Kuruc, labanc
Hallgattam hétfő este a rádióban Karinthy Ferenc írót. Rosszkedvű ő is, mint manapság minden valamirevaló honfi e hazában. Azt magyarázta, hogy a magyar alapvetően kuruc hajlamú nép, ő is ilyetén érzületet táplál magában, éppen ezért elkeserítően hatott rá, hogy azok a barátai, akik annak idején szamizdatokat terjesztettek, tüntetéseket szerveztek, ébren tartották a szabadság mécsesének lángját, a rendszerváltozás után ugyanúgy ellenzékben vannak, mint a pártállam idején. Ez volna a szent forradalom hozadéka?
Igaza van az érdemes írónak: a tegnapi ellenzék egy részéből mai ellenzék lett. Sokan azok közül, akik egzisztenciájukat kockáztatták, akik vállalták a veszélyt, a rendőrségi botozást, a mellőzöttséget, ma – demokratikus viszonyok között ugyan, de – változatlanul nem részesednek a hatalomból, szerepük legfeljebb az örökös bírálat lehet. Ebben ugyan már nagy gyakorlatuk van, de emberi és lelki szempontból teljesen érthető, ha csalódottsággal vették tudomásul a fejleményeket, ha nem tudtak, nem tudnak beletörődni abba, hogy négy évig mások kormányoznak helyettük. Vigaszuk legfeljebb az lehet: a társadalom gondolkodó része nem felejti el nekik, s a történelemkönyvek is megörökítik, hogy milyen részt vállaltak a társadalmi átalakulás előkészítéséből.
Mégis holtvágányra futnánk, ha azonosulnánk Karinthy Ferenc gondolatmenetével, ha arra a következtetésre jutnánk, hogy a szabadelvű kurucokkal szemben mindenki labanc, aki a koalíciós pártok vagy éppen a kormány tagja. Az, hogy az egykori ellenzék helyzetét tekintve mára polarizálódott, szükségszerű történelmi fordulat, de nem értékmérő. A parlamentáris rendszerekben az országgyűlésnek ugyanolyan alkotóeleme a felelős ellenzék, mint a felelős kormány. Az ország azonban nem létezhet kormány, kormányzás nélkül: apolitikus és amorális az a magatartás, amely ezt a tényt lekezelően veszi tudomásul, és történelemhamisítás az a viszonyítás, amely a mai demokratikus berendezkedést a diktatórikus pártállam hatalmával hozza közös nevezőre. A többpárti demokráciában az ellenzék kritikai észrevételeivel ellenőrzés alatt tartja a kormányt, a nyilvánosság segítségével elejét veszi az egészségtelen hatalmi összefonódásoknak, leleplezi az esetleges visszaéléseket stb. De sehol a világon nem tévesztik össze az ellenzék szerepét a kormányéval; mindenütt tiszteletben tartják a többségi akaratot, a demokratikus választáson felhatalmazást kapott kormány legitimitását.
E tekintetben nemcsak aggasztó, hanem már-már félelmetes a közhangulat alakulása Magyarországon. Az elkerülhetetlen, hogy a társadalomnak azok a rétegei, amelyek úgymond alulról szemlélik a történelmet, az életkörülmények romlása miatt az új hatalmat okolják. De arra nehéz magyarázatot adni, hogy a politikailag tudatos csoportok miért engedik magukat az árral sodortatni, miért nem differenciálnak ítéletalkotásukban. Pedig ha nem tisztázottak az alapképletek, ha a különböző manipulatív kisebbségi nézetérvényesítések miatt veszélybe kerül az ország stabilitása, akkor oda a külföld jóindulata, oda a tőke beruházó kedve, semmi nem akadályozhatja meg a teljes csődöt.
Látni kell: a tét nem az Antall-kormány hatalma, hanem a zsenge magyar demokrácia. Ha a népet felelőtlen erők már három hónap múlva az első legitim kormány ellen hangolják, annak beláthatatlan hazai és nemzetközi következményei lehetnek. (Ez természetesen nem az indokolt kritikára értendő.) Nincs, nem létezhet ma kormány Magyarországon, amelyik képes lenne megakadályozni az örökül kapott gazdasági romlást; amelyik a közvélemény támogatása nélkül végre tudná hajtani a fordulatot. Mint ahogyan nincs felelős ellenzék, amelyiknek ne kellene ezzel ugyanígy tisztában lennie.
Ezért hát a tűzzel játszanak azok, akik kurucot és labancot kiáltanak. Az alapvető érdekeket illetően a „kurucok" és a „labancok" ma is ugyanabba a szekértáborba tartoznak: a frontvonal nem közöttük, hanem a demokrácia és a diktatúra, az új, pluralista berendezkedés és az egypárti restauráció hívei között húzódik. Bármily nagy a köd mostanában: a jövő forog kockán, ha a demokrácia fegyverviselői egymást veszejtenék el ebben a csatában.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)