Menetrend, váltók
Hazánk vendége volt az angol miniszterelnök. Lehet, hogy látogatása nem hatott revelációszerűen a politikától megcsömörlők szélesedő körében, de akkor sem feledhetjük: a nyugati világból Anglia volt az ország, amelyik a legeltökéltebben állt szemben a kommunizmussal, s amely éppen ezért igen tartózkodó kapcsolatot tartott fenn Magyarországgal. Mondani sem kell, hogy ennek melyik fél látta inkább a kárát.
Most itt járt a „Vaslédi", s minden jel arra mutat, hogy radikális fordulat áll be a szigetország és hazánk kapcsolatában. Kell-e mondani, hogy ennek melyik fél láthatja inkább az előnyeit? Megfigyelők szerint persze a látogatás nem véletlenül esett erre az időpontra: Margaret Thatcher kifejezetten Antall Józsefnek és kormányának kívánt támogatást nyújtani a helyhatósági választásokhoz.
Az angol miniszterelnök, mint magyar kollégája kortese? Különös képzettársítás – de lehet, hogy nem áll messze az igazságtól. Hányszor olvashattuk – elmarasztalóan – a pártállam idejében valamelyik imperialista nyugati ország vezetőjéről, hogy külföldi útjait belső helyzete megszilárdítására használja fel! S lám, amikor annak lehetünk tanúi, hogy egy nyugati kormányfő egy keleti ország vezetőjének pozícióját erősítendő kelt útra, akkor meghökkenünk az összefüggéseken. Ez állna a nagy csinnadratták mögött?
Igen, ez is állhat. És még nagyon sok minden, ami a demokratikus rendszerek politikai gyakorlatához tartozik. Amelynek játékszabályaival mi még csak most ismerkedünk. Ebbéli tudatlanságunk azonban nem lehet szégyen, illetve nem azok szégyene, akik elszenvedik, hanem azoké, akik előidézték ezt a helyzetet. Mindenesetre alighanem ér még bennünket egy-két meglepetés, mire mindenki elsajátítja a menetrend használatát.
Csak arra kell vigyázni, nehogy közben hátulról váratlanul elkaszáljon bennünket egy sötét tehervonat.
Sokfelől hallani: az emberek egyre türelmetlenebbül figyelik a Parlamentben folyó összecsapásokat. Mondhatnánk, laikus ez a vélekedés – csak hát az országot tízmillió laikus lakja, akiket nem érdekelnek a politikai „boszorkánykonyha" fortyogásai, hanem az eredményt, a kézzel fogható változásokat szeretnék látni. Az pedig – úgymond – késlekedik, s ennek hiánya a történelmet csakis az árak alakulása szerint megélőkben mindinkább elfeledteti a múlt rendszer bűneit, azt, hogy a „létező szocializmus" juttatta a tönk szélére az országot.
Nem kétséges: egy mindent elsöprő népfelkelés, forradalom radikálisabban megoldhatta volna az átalakulás gondját. Csak hát alternatívája-e a békés átmenetnek a fejek hullása, a polgárháború, a vérözön? Ha valóban történelmi léptékben és józanul gondolkodunk, nem lehet más választásunk, mint elfogadni a fejlődésnek ezt az irányát. Ha viszont így van, akkor nincs más, mint a hosszadalmas, türelmes jogalkotás, mert a demokrácia nem eshet abba a hibába, hogy úgy söpri el a régi rend intézményeit, hogy társadalmi konszenzus révén kimunkált újakat állít a helyükbe.
A parlament ma kötélen egyensúlyozik. S ebben ugyanolyan felelőssége van a kormánynak, mint az ellenzéknek. Bármily nehezünkre essen, agyunkat ebben a vonatkozásban is át kell állítanunk. Parlamentáris demokrácia nem létezhet az egymást feltételező felelős kormány és felelős ellenzék nélkül. Ott, ahol ez a rend évszázadok óta kialakult, ahol tisztázottak, letisztultak a játékszabályok, ott megfelelő mérséklettel, politikai kulturáltsággal folyik a törvényalkotás, a felek tiszteletben tartják – bár vitatják – egymás nézeteit, s az összeütközések nem személyes, hanem elvi síkon zajlanak.
Mi még ettől messze vagyunk, nálunk változatlanul öldöklő küzdelem dúl a hatalom bástyáiért, s ez sokakat megriaszt. Az országgyűlési erőviszonyok a tavaszi választáson eldőltek, de az önkormányzatok képviselőhelyei még tulajdonosaikra várnak. Jó volna már túl lenni ezen a megpróbáltatáson. Mindannyiunk érdeke azt kívánja, hogy rendben, eredményesen bonyolódjék le a helyhatósági választás, alakuljon ki és szilárduljon meg az átfogó, legitim hatalmi struktúra az országban, csillapodjanak le az indulatok, s kezdjünk el végre dolgozni, hozzálátni ahhoz, amit semmilyen külföldi támogatás, rokonszenv-megnyilvánulás nem tud elvégezni helyettünk.
Ehhez persze az szükséges, hogy – bárhogy alakuljanak is – mindenki vegye tudomásul a kialakult erőviszonyokat, szavazati arányokat. A változások eredménye valószínűleg sokakban hagy majd elégedetlenséget, de azt nekik is be kell látniuk – be kell látnunk –, hogy ma erre képes az ország, ebben a zűrzavaros helyzetben ennyire futja erejéből. Az erőnkből.
A nélkülözésekhez, a türelemhez az a vigasztaló tudat adhat erőt, hogy szabad a pálya, a váltókat senki nem állíthatja helyettünk.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)