Mi vár ránk?
Feldúlt férfiú kopogtatott a minap szerkesztőségi szobám ajtaján. Kezében rózsaszínű lapokat szorongatott, s az izgatottságtól elfúló hangon közölte: az MSZMP röpcédulákat szórt postaládájába. Mi vár a lakosságra, az értelmiségre, a dolgozókra, a fiatalokra, a nyugdíjasokra 1991-ben?
Ezt kérdezte a cédulák címe, a felsorolás pedig rétegenként eltérően fogalmazta meg a kilátásokat: elérhetetlen árak, lakbéremelés, adók, magasabb gáz- és villanyszámla, elszegényedés, drága könyvek, munkanélküliség, infláció, gyárbezárások, iskolabezárások, csökkenő reálbérek. S a végén a következtetés: „Nem ezt ígérték!"
Nem tudom, mit várt tőlem a felindult debreceni polgártárs. Talán azt, hogy osztozzam méltatlankodásában, hogy ítéljem el, bélyegezzem, meg az akciót? Tudatnom kell vele: nem tehetem. Éppen az MSZMP „áldásos" működése folytán, hál'istennek véget ért az a korszak, amikor csak egyetlen vélemény létezhetett az országban – az említett párté –, s minden más álláspont szigorú elutasításban, megtorlásban részesült. Ma már szabadság és demokrácia honol magyar földön, s mint látható, mindenki azt mond, amit akar – ha az nem ütközik a törvényekbe. Márpedig mi törvényellenes van abban, ha valakikről kijelentik, hogy nem ezt ígérték, meg hogy emelkednek az árak és a megélhetési költségek?
Azért ma már senkit nem lehet bebörtönözni, hogy esetleg valótlant állít. Azért különösen nem, hogy megmondja az igazat. S az kétségtelenül igaz, hogy emelkednek az árak és a megélhetési költségek. Az ugyan jókora csúsztatás, hogy nem ezt ígérték, hiszen csak elő kell venni a dokumentumokat, azokban világosan benne van, hogy a demokratikus kormányzat mit ígért (mindenesetre nem fél éven belüli Kánaánt) – de önmagában még ez sem ok az aggodalomra. Meg kell szabadulnunk régi reflexeinktől, mint ahogy a büntető törvénykönyv is megszabadult az izgatás fogalmától. Szabad országban mindenki azt beszél, amit akar, ez jogszerű véleményalkotás, még akkor is, ha valakik postaládás módszerrel igyekeznek a sajátjukét az állampolgárok tudomására hozni.
Illetve...
Illetve, van mégis egy apró mozzanata ennek az ügynek, amit nem árt észben tartani. Azt, hogy ezek a büszke pártemblémával ellátott, hatásosan megfogalmazott röplapok az áremelkedések, a munkanélküliség, az infláció, az elszegényedés felsorolásán kívül elmulasztanak arról említést tenni, hogy ezt az országot mi sodorta a gazdasági összeomlás szélére, a rendszerváltoztatás kényszerébe. Nem kerültünk még olyan messze a történtekről, hogy elfeledkezhetnénk róla.
Cselekedeteinknek addig lehetünk urai, amíg él az emlékezetünk.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)