Mi vár ránk?

 

Feldúlt férfiú kopogtatott a minap szerkesztőségi szobám ajtaján. Kezében rózsaszínű lapokat szoronga­tott, s az izgatottságtól elfúló hangon közölte: az MSZMP röpcédulákat szórt pos­taládájába. Mi vár a lakosságra, az értelmiségre, a dolgozókra, a fiatalokra, a nyugdíjasokra 1991-ben?

Ezt kérdezte a cédulák címe, a felsorolás pedig rétegenként eltérően fogalmazta meg a kilátásokat: elérhetetlen árak, lakbéremelés, adók, magasabb gáz- és villanyszámla, elszegényedés, drága könyvek, munkanélküliség, infláció, gyárbezárások, is­kolabezárások, csökkenő reálbérek. S a végén a következ­tetés: „Nem ezt ígérték!"

Nem tudom, mit várt tőlem a felindult debreceni polgártárs. Talán azt, hogy osztozzam méltatlankodásában, hogy ítéljem el, bélyegezzem, meg az akciót? Tudatnom kell vele: nem tehetem. Éppen az MSZMP „áldásos" működése folytán, hál'istennek véget ért az a korszak, amikor csak egyetlen vélemény létezhetett az országban – az említett párté –, s minden más állás­pont szigorú elutasításban, megtorlásban részesült. Ma már szabadság és demokrácia honol magyar földön, s mint látható, mindenki azt mond, amit akar – ha az nem ütközik a törvényekbe. Márpedig mi törvényellenes van abban, ha valakikről kijelentik, hogy nem ezt ígérték, meg hogy emelkednek az árak és a megélhetési költségek?

Azért ma már senkit nem lehet bebörtönözni, hogy esetleg valótlant állít. Azért különösen nem, hogy meg­mondja az igazat. S az kétségtelenül igaz, hogy emel­kednek az árak és a megélhetési költségek. Az ugyan jókora csúsztatás, hogy nem ezt ígérték, hiszen csak elő kell venni a dokumentumokat, azokban világosan benne van, hogy a demokratikus kormányzat mit ígért (min­denesetre nem fél éven belüli Kánaánt) – de önmagá­ban még ez sem ok az aggodalomra. Meg kell szabadul­nunk régi reflexeinktől, mint ahogy a büntető törvény­könyv is megszabadult az izgatás fogalmától. Szabad országban mindenki azt beszél, amit akar, ez jogszerű véleményalkotás, még akkor is, ha valakik postaládás módszerrel igyekeznek a sajátjukét az állampolgárok tudomására hozni.

Illetve...

Illetve, van mégis egy apró mozzanata ennek az ügy­nek, amit nem árt észben tartani. Azt, hogy ezek a büsz­ke pártemblémával ellátott, hatásosan megfogalmazott röplapok az áremel­kedések, a munkanélküliség, az inf­láció, az elszegényedés felsorolásán kívül elmulasztanak arról említést tenni, hogy ezt az országot mi sodorta a gazdasági összeomlás szélére, a rend­szerváltoztatás kényszerébe. Nem kerültünk még olyan messze a történtekről, hogy elfeled­kezhetnénk róla.

Cselekedeteinknek addig lehetünk urai, amíg él az emlékezetünk.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)