Stádium
Ismét akadt valaki, aki a demokráciában félti a demokráciát. A szocialista párt hétvégi tanácskozásán maga a pártelnök figyelmeztette a kormánykoalíció ragacsos légyfogóján mind nagyobb számban fennakadó magyar állampolgárokat: vigyázat, a jelenségek totális diktatúra veszélyét hordozzák.
A társadalomban megszakadt a párbeszéd a hatalom és a lakosság között, s ha az ellenzék nem tudja megfékezni a kormány jobboldali, konzervatív, anakronisztikus elemekkel átszőtt politikáját, visszasüllyedhetünk a rendiség világába.
Bár nekem nem volna éppen hátrányos az efféle visszasüllyedés, lévén, hogy a kubikos ág mellett nemesi levél is van a családfámon (ezt csak úgy mondom), megnyugtatom Horn Gyulát: magam leszek az első, aki tollat, talicskát, kardot (mi kerül a kezembe) ragadok, ha ilyesfajta ármánykodást észlelek bármiféle politikai erő részéről. Bizonyos vagyok abban, hogy nem maradnék magamra: van még néhány millió józan paraszti ész ebben az országban, amelyik se rendiséget, se lágy, se kemény diktatúrát nem tűrne meg a jövőben. Ezeket a paraszti eszeket ma inkább talán az foglalkoztatja: csak nem azokból akarja az elnök alternatív kormányát felállítani, akik ma is pártjának tagjai, s nem éppen levélhordó szerepet játszottak abban a bizonyosban?
(Hajdú-bihari Napló, 1991)