Stílus, módszer, párt
Nem kis meglepetéssel olvastam a Napló szerdai számában Tabajdi György Pál (SZDSZ) beszámolóját az SZDSZ küldöttgyűléséről. Az MDF április 12-én tartotta országos gyűlését, a debreceni küldöttek közül mégsem jutott eszébe senkinek, hogy az újságírók kenyerére pályázva maguk minősítsék az ott történteket: ez a sajtó feladata.
Hogy egy volt képviselőjelölt vállalkozott most pártja gyűlésének értékelésére, a mögött a sorokból kikövetkeztethetően egyetlen szándék munkált: az SZDSZ eddigi hagyományaihoz híven minősíteni a vetélytárs, jelen esetben a győztes párt magatartását. Magánügy volna ez, akár győztes, akár vesztes folyamodik ilyen módszerekhez, ha nem kapott volna helyet benne egy olyan megfogalmazás, ami ellen nem MDF-érzületem, hanem a tények tisztelete tiltakozik.
Ez a minősítés pedig így hangzik: „A mindössze alig több mint háromszázezer szavazattal többet kapott MDF, a győztes gőgjével utasította el kinyújtott jobbunkat, lesöpörve egy nagykoalíció lehetőségét." A tényszerűség alapján ehhez a következőket szükséges hozzáfűzni.
A parlamentáris demokráciákban egy politikai párt erejét nem taglétszáma, hanem a ráadott szavazatok és az elnyert mandátumok száma méri. Esetünkben ez az „alig háromszázezer" szavazat hetven mandátumnyi különbséget eredményezett az MDF javára – mert így határozta ezt meg a választási rendszer, amelynek kidolgozásában az SZDSZ is részt vett. Ezt vitatni egyet jelent a demokrácia megkérdőjelezésével. Igaz, olvashattunk már olyan értékelést is nem egészen elfogulatlan elemzők tollából, hogy az MDF tulajdonképpen a választók negyedének – tehát kisebbségének – jóvoltából nyerte meg a választást és vált kormányzó párttá. Nem tudok mást mondani: ezek a megnyilatkozások önmagukat minősítik.
Súlyosabban sérti igazságérzetemet a kiemelt mondat további része, mindenekelőtt a „győztes gőgjével" szóhasználat. Ha Tabajdi György Pál (SZDSZ) volt képviselőjelölt érett politikuskent képes volna felülemelkedni a vereség okozta, egyébként érthető sértettségén, és kezébe venné a vetélytárs párt dokumentumait, akkor meggyőződhetne arról, hogy már az MDF 1989. októberi, második országos gyűlése kimondta és a párt programjába iktatta, hogy „szövetségeseket főként a Kereszténydemokrata Néppártban, a Független Kisgazdapártban, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságban és a Magyar Néppártban találunk." Azelőtt is, azóta is ez az elvi alapvetés határozta meg az MDF szövetségi politikáját: ami tehát a koalíciós tárgyalások keretében most történik, az nem a „győztes gőgjével", hanem az MDF következetes, elvi politikai magatartásával magyarázható. (A fejlett parlamenti demokráciákban egyébként elemi követelmény a politikai élet szereplőitől, hogy ismerik egymás programjait és célkitűzéseit.
Mindezekből adódik a mondat harmadik minősítésének cáfolata: az MDF nem „utasította el" az SZDSZ békés, baráti jobbját, hanem azokkal a pártokkal köt koalíciót, amelyek eszmerendszerükben, politikai felfogásukban, törekvéseikben közel állnak hozzá. Ez, gondolom, a fejlett demokráciákban senkitől sem elvitatható jog. Más kérdés az úgynevezett nagykoalíció kérdése, amelyben egyébként az MDF már többször, de úgy látszik nem elégszer fejtette ki álláspontját. A Magyar Demokrata Fórum nem elsősorban azért tartózkodik az SZDSZ-szel kötendő szövetségtől, mert keserű tapasztalatai vannak annak megbízhatóságát, kiszámíthatóságát és elvszerűségét illetően {nem az MDF deklarálta, hogy politika és erkölcs két különböző dolog); hanem azért, mert a parlamenti váltógazdálkodás feltételének az erős kormányszövetség es az erős ellenzék jelenlétét tartja. Éppen a nagykoalíció vezethetne – erős ellenzék nélkül – diktatórikus megoldáshoz, elvetve az esetleges kormánycsere lehetőségét. A magam részéről egyébként az egész „nagykoalíciós" kérdésfelvetést manipulatív tudatbefolyásolásnak tartom: a választás előtti hetekben az SZDSZ világosan felmérte azt, hogy csak abban az esetben kerülhet hatalomra, ha az MDF beveszi a koalícióba: ezért lett tele a magyar és a világsajtó a nagykoalíció önérdekű gondolatával. Hogy ez mennyire hamis volt, azt az bizonyítja, hogy a Nyugat vezető államférfiúi azóta teljes megelégedésüket fejezték ki a választások eredményével kapcsolatban.
Ha az említett mondat ellen igazságérzetem, akkor a következő ellen hazafiúi öntudatom tiltakozik. Azt írja Tabajdi György Pál (SZDSZ): „...a szabadelvű gondolkodásnak soha ennyi híve nem volt a különböző paternalizmusokhoz szokott magyarság körében..." A tárgyilagos szemlélőt aggasztóan emlékezteti ez a gondolatmenet a „művelt Dunántúl, elmaradott Tiszántúl" minősítésre. Hogy melyik nép mihez van „szokva", annak elemzése a történészek hatáskörébe tartozik. De az, ami 1990. április 8-án a magyar történelemben lezajlott, az a józanul gondolkodók szemében éppen azt bizonyítja: a magyarság nem „szokott" hozzá a paternalizmusokhoz – ezért szavazott méltósággal, meggyőző egyértelműséggel a demokráciára. Mint ahogyan nem szavazott a negyvenes évek végén a „népi” demokráciára .
Az igazi demokrácia velejárója, hogy benne az ellenzék szerepe legalább annyira fontos, mint a kormányzó párt(ok)é. Küldöttgyűlésük után a legnagyobb magyar ellenzéki párt szóvivője úgy nyilatkozott, hogy stílusváltásra készülnek. Tabajdi György Pál (SZDSZ) gondolatait olvasva úgy tűnik: idő kell még ahhoz, hogy ez a stílusváltás a Tiszántúlt is elérje.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)