Szalonna, hagyma, szolidaritás

 

Ma már beismerhetem, hogy az MDF debreceni elnökségének akkori tagjaként tartózkodóan viszonyultam a páneurópai piknik ötletéhez. A határon átnyúló találkozó terve a pártrendszer ideologikus ifjúsági nagyrendezvényeinek, "békefesztiváljainak" emlékét idézte fel bennem, s bár támogattam az elképzelést, magam nem vettem részt kezdeményezőén annak szervezésében.

Az augusztus 20-iki ünnepet családommal a határ másik oldalán, Deutschkreutz-ban töltöttük osztrák barátainknál, s jóllehet nem terveztük a találkozó helyszínének felkeresését, mégsem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Az előző napokban már arról lehetett hallani, hogy keletnémet turisták Sopron környékén az országút mentén hagyják Trabantjaikat, Wartburgjaikat. Valami vibrált a levegőben, senki nem sejtette azonban, hogy az NDK-sok a határ időleges megnyitását fogják felhasználni a szabadulásra.

A találkozó napján kocsiba ültem, átléptem a határt, és a helyszínre siettem. A debreceni MDF-szervezet ötletadó gazdái, Mészáros Ferenc, Filep Mária és a többi ismerős már javában buzgólkodtak a piknik előkészítésén. Nagy katonai sátrak voltak felállítva a mezőn, MDF-tag vállalkozók teherautói hozták Debrecenből a szalonnát, kenyeret, hagymát, paradicsomot. Beálltam közéjük a sorba, együtt szeleteltük a sütéshez szükséges alapanyagokat. Vidám volt a hangulat, mindannyian éreztük, hogy rendkívüli esemény részesei vagyunk. Amikor a vasfüggöny bontására került a sor, magam is kézbe vettem a hidegvágót, és jó nagyot kanyarítottam a drótkerítésből. Máig bánom, hogy nem vittem magammal fényképezőgépet, megörökíteni ezeket a történelmi pillanatokat, no és a határ megnyitását, amikor keletnémetek százai zúdultak át osztrák területre.

A magasztos beszédekről kevés emlékem maradt, annál több a hatalmas esőről, ami gyakorlatilag elmosta az esti mulatságot. Mindenki igyekezett fedél alá bújni, a talaj hamar átázott, csúszóssá, sárossá vált. A csapadék azonban nem riasztotta el a nyugati, elsősorban amerikai tévétársaságok többnyire Bécsből érkező tudósítóit attól, hogy felvételeket készítsenek az eseményről. Mivel a szervező MDF-tagok közül senki nem beszélt angolul, nekem, a mellékszereplőnek jutott a feladat, hogy a találkozóról nyilatkozzam a kamerák előtt.

Az este beköszöntével tüzek gyúltak, a résztvevők kis csoportokban melegedve igyekeztek magukat túltenni az időjárás viszontagságain. Búcsút intettem barátaimnak, és Trabantommal ismét Deutshkreutz felé vettem az irányt. Tíz óra után érkeztem meg vendéglátóinkhoz, az izgalmak és a fáradtság miatt nem volt szükség altatóra. Másnap délelőtt házigazdánk elbeszéléséből tudtam meg, hogy a maga módján a határ menti település is kivette részét a páneurópai találkozóból: éjszaka autóbusszal keletnémet menekültek érkeztek a faluba, akiket az iskola tornatermében szállásoltak el, s aki csak tehette, étellel, itallal, takaróval sietett a segítségükre. A békés falu, Deutshkreutz lakói ezekben a napokban újra átélhették azt, amit utoljára 1956-ban, a magyar forradalom idején tapasztaltak meg: a történelem üzenetét, a vasfüggönyön áthatoló szolidaritás érzését.

(1999)