Szemüvegek
Sajnos, mindenkinek van valamilyen hibája. Az enyém - többek között - az, hogy még a lágy diktatúra végesztendeiben sem lettem szervezett ellenzéki.
Csak amúgy dezorganizáltan tiltakoztam a hamisság, a hazugság, a torz rendszer megnyilvánulásai ellen, mindenféle távlatos átgondoltság nélkül mentem fejjel a falnak, s helyeztem magam kívül a „körökön". Az óvatosabbak, az „okosabbak" jóindulatúan figyelmeztettek, hogy csak magamnak ártok az ugrálással; lássam be, a helyzet úgy reménytelen, ahogy van; jobb békében tudomásul venni. Mások, a főnökök, a meggyőződésesek vagy a helyezkedők, azt húzták rám: túl pesszimistán, fekete szemüvegen át látom a világot, tehát az optikámmal van baj, s nem ártana, ha igazítanék rajta. Tehetetlen, úttalan magánlázadásaim leszerelésére elég is volt néhány ilyen, jól irányzott megjegyzés, s jóllehet mindenki tudta, hogy a probléma ezzel nincs elintézve, ment tovább minden a maga poszt-sztalinista módján. Az értekezletek után jöttek a hétköznapok. Éltünk, dolgoztunk. Ma ezt emelkedettebb ellenzéki minősítéssel úgy mondják: kollaboráltunk.
Aztán jött '87-'88 - innen ismert a történet. Összejöttek azok, akik addig elszigetelten olvasták a szakirodalmat, s elkezdődött a szervezés. Szerepet vállaltunk, nyakunkba szakadt a politika. Egyszerre indultunk, aztán ahogy osztódással szaporodtak a mozgalmak, különváltunk. Ami addig egységbe sodort bennünket (az „ellen-"), ekkorra szétválasztott: cél, stílus, módszer sokszor késhegyig menő vitákban ütközött. Hasonlóak voltunk, mások lettünk. A kampány során végleg. Egyikünk „győzött", másikunk „vesztett", s ez teljessé tette az elkülönülést: beszélünk, de már nem értjük egymás szavát.
Nagyműveltségű, tudós barátom mindig radikális ellenzéki volt. Olykor még az ingét is szétnyitotta: „Ide lőjetek!" Mai ellenségképében a kormányzópárt vette át az egykori uralkodó párt helyét. Gyűlölete szavakkal már alig írható le. Szinte remeg indulatában, ha erre terelődik a szó. Pedig annak idején ő is onnan indult: alapítója volt az egyik vidéki szervezetnek. Ma a legnagyobb ellenzéki párt képviselője.
Olvasom a Magyar Narancsot. Egy-két éve, egyetemi lap szerkesztőjeként ilyesfajta tördelésű lapot képzeltem volna el; már amennyiben az avantgárd lapkép nem megy az olvashatóság rovására. De a Narancsot nem csak ezért olvasom nehéz szívvel: a tartalma miatt is. Nincs olyan száma, alig van oldala, hogy valamilyen formában ne minősítenék le a győztes pártot. Az okos, szellemes, írástudó munkatársak soraiból fröcsög az értetlenség és a gyűlölet: elveszett az igazság, Magyarországon a civilizáció, a felvilágosultság uralma helyett a sötét nemzeti kultusz (jelzők tetszés szerint) évei következnek. Majd csaknem azt sugallják: meneküljön, aki tud.
Próbálom megérteni tudós barátomat (barátom-e még?), próbálom értelmezni a Magyar Narancsot (amely, bár a Fidesz adja ki, egyik vezetőjük szerint nem a Fidesz lapja). Magam is benne voltam a pártharcokban, kivettem részem a kampányból, de szeretném hinni: az „ütközet" lezárultával képes leszek visszatérni a „normális" kerékvágásba, s nem pártszemüvegen át, hanem a maga valóságában szemlélni a világot. Jó, tudom: a politikát szigorú törvényszerűségek uralják, amelyek az ember gondolkodásmódját is meghatározzák. De hölgyeim és uraim! Itt valami történt! Újra osztották a lapokat, kitört a demokrácia, megalakult a parlament, elmúlt a bűnös negyven év! Új játékszabályok vannak, s ezek a szabályok toleranciát, beleérző képességet, megértést kívánnak - a demokrácia elvének megfelelően. Mindenkitől: kormánypártiaktól és ellenzékiektől egyaránt!
S ez az, ami rendkívül aggaszt: a nagy fenekedésben annyira elköteleztük magunkat, annyira eldurvultunk, hogy nem vesszük észre: az új rendben is a régi reflexek alapján tevékenykedünk, értékelünk, minősítünk. Szabad legyen most megkérdeznem: ki itt akkor a demokrata? Egyáltalán, mi az, hogy demokrácia? Ki mondja ezt meg? A Magyar Narancs? A Beszélő? A Magyar Fórum? A Népszabadság?
Rendben van: érdekkülönbség mindig létezik. Ki sem ejtem a számon azt, hogy „magyar", meg „nemzet", meg „iránti", meg „felelősség". Ami eddig erővel vágyott állapot volt, ma a nyilvánosság fogalmába tartozik. Itt most mi beszélünk, mi, mindannyian! Sokan, sokfélék. Soha többé ne legyen egyféle beszéd. De azt kívánom: ne legyen előítéletes gondolkodás, ellenségeskedés, gyűlölet sem! Az értelmiség eljutott a hatalomig (vagy annak újra tagadásáig): tragédia volna, ha képtelen lenne felnőni ehhez a szerephez, ha szemüvegét levetve eltévedne az új viszonyok útvesztőiben.
Persze, hosszú volt a negyven év, s rövid ez a néhány hét. Új KRESZ van életben, ám a vizsgák csak ezután jönnek. A mindennapokban: az utcákon, a hivatalokban, a parlamentben. Csináljuk a politikát, de vigyázzunk: nehogy a politika csináljon ki bennünket!
(Magyar Fórum, 1990)