Szolidaritás-eposz

Vannak helyzetek, amikor a krónikás úgy érzi: a klasszikus görög történetírók tolla kellene ahhoz, hogy hűen tudja megörökíteni az eseményeket. Arról, ami 1989 decemberének vé­gén a romániai forradalom megsegítéséért Magyarországon történt, nehéz méltóan beszá­molni: kí­sért az elfogultság, a pátosz veszélye. De kell-e szégyellni megrendültségünket az összefogás láttán, kell-e palástolni érzelmeinket a segítségnyújtás megannyi jelét tapasz­talva?

Ritkán adódnak történelmi pillanatok, amikor a szolidaritás érzése ennyire áthatóan, ennyire egyértelműen járja át az életüket tudatosan élők bensőjét. Szentgotthárdtól Bihar­keresztesig megmozdult ezekben a napokban mindenki, akinek nem közömbös, mi történik egy szomszédos országban, milyen irányt vesz Európának ezen a pontján az a folyamat, amely 1989-ben oly ígéretesen bontakozott ki a kontinens keleti felében. Mégis, e nemzeti szerepvállalásban kitüntetett feladat jutott a román-magyar határ mentén fekvő települé­seknek, hiszen itt a földrajzi közelség miatt mindig is elevenebb volt a figyelem, a fájdalom. Nem tudni, akad-e valaki, aki mindenre kiterjedően számba tudná venni azt, ami ezekben a napokban a határszélen zajlott. E tudósítás sem vállalkozhat másra, mint a segélyakciók hajdú-bihari MDF-es vállalásainak összegzésére.

Tények

Szinte hihetetlen: a segítségnyújtás első jelei már december 22-én délben, több városban egyszerre megnyilvánultak. Püspökladányban, Hajdúszoboszlóm, Debrecenben, Hajdú­bö­szörményben, Hajdúhadház-tégláson, Berettyóújfaluban azonnal megindult a gyűjtés, mű­ködésbe lépett a riadólánc, s már kora délután útnak indultak az első szállítmányok. A szervezetek több helyütt a Vöröskereszt révén juttatták el küldeményeiket Romá­niába. A debreceni iroda valóságos főha­diszállássá alakult át, már az első órákban har­minc taxis és árufuvarozó jelentkezett szállításra. A gyógyszerek, élelmiszerek folya­matosan érkeztek a gyűjtőhelyre, s mindig akadtak vállalkozók, akik nem kis kockázatot vállalva útnak indultak Kolozsvár, Brassó, Sepsiszentgyörgy, Marosvásár­hely, Arad, Temesvár irányába. Az ado­mányok értéke meghalad­ta a 3 millió forintot, ebből csak a Biogal gyógyszergyár egymillió forintnyi termékkel részesedett. Egyetlen kérő szó­ra félmillió darab cigarettát ajánlott fel a Debreceni Do­hánygyár, s jelentős kontingenssel támogatta a romániai fel­ke­lőket a megyei gyógyszertári központ, a Medicor gyár, a kenyérgyár és a hajdú­bö­ször­mé­nyi Rico köt­szergyár. Az éjjel­-nappali ügyeleten december 29-ig nyolcvanötén jelentkeztek gyermekek fogadására.

Ha a debreceni szervezet aktivistáinak helytállá­sát hősiesnek nevezzük, nem marad jelzőnk a berettyóujfaluiak tevékenységének méltatására. Ebben a városban harminc tagot sem számlál az MDF-szervezet, de amit ezekben a napokban teljesítettek, az már-már természetfölötti volt. Száznál több teherautónyi rakomány került közvetítésükkel Romá­niába – ennek fele saját gyűjtésből származik. A berettyóújfalui művelődési ház valóságos rakodóközponttá vált ezen a héten, s az MDF-tagok felváltva ingáztak a határ és a romániai cél­pontok között. Vállalásukra jellemző, hogy a munkát de­cember végén sem tudták abbahagyni: még ekkor is érkeztek hozzájuk az adományok.

Hozományok

Hogy Románia mit profitált ebből a segítségből, azt csak sejthetjük. Bizonyosabban tudjuk azt, hogy mit adott az akciósorozat nekünk, magyaroknak. Debrecenben például eddig soha nem tapasztalt adakozási hullám indult el, ami­nek egyik célpontja az MDF-iroda lett. A másik jelentős központ a Szent Anna plébánia volt, ahol a Máltai Szeretet­szolgálat vert fészket. Gyűjtést kezdeményezett ezeken túl az SZDSZ és megkésve a Kisgazdapárt is – valamint a helyi Fidesz-csoport, amely igen készségesen együttműködött az MDF-fel. Nem sok jó mondható el viszont a Vöröskeresztről, amely több esetben nem volt hajlandó men­levelet kiadni, és tiltakozott az ellen, hogy az MDF-es kocsik vörös­ke­resztes megjelöléssel közlekedjenek. Megtörtént, hogy a tatabányai Vöröskereszt öt ton­nányi szállítmányát nem voltak hajlan­dók átvenni, így az végül az MDF-depóban kötött ki. A koor­dinálást de­cem­ber 29-én a Máltai Szeretetszolgálat vette át, a többi szervezet készséges beleegyezésével.

Elmarasztalóan nyilatkoztak a Vöröskereszt tényke­déséről a bérettyóujfaluiak is. A matricákon kívül semmit nem kaptak a szervezettől, sőt az inkább hátráltatta munká­jukat. Úgy fogalmaztak az MDF-esek, hogy ez a hét eldöntötte a városlakók politikai hova­tar­to­zását: a Magyar De­mokrata Fórum – az ellenzéki kört alkotó további szerveze­tek, a Fidesz és az SZDSZ aktív közreműködésével és támo­gatásával – a gyűjtés élére állt, s az MSZP-Vöröskereszt platform csak kétnapos késéssel, hiábavalóan, ellenakciókat is indítva reagált a helyzetre. Két zsák krumplit és néhány nejlonszatyor élelmiszert voltak képesek összegyűj­teni. Amikor az MDF-ellenzéki gyűjtőhely megtelt, az akti­visták azt tanácsolták az érkezőknek, hogy a pártházba vigyék adományaikat. "Oda nem, akkor inkább haza­megyünk" – hangzott a válasz.

Csodaként élték meg Berettyóújfaluban az MDF által december 23-ára hirdetett fák­lyás istentiszteletet is. Kétez­ren gyűltek össze a város főterén a temesvári áldozatokra emlé­kezve, s a megrendítő egyházi beszéd hívőt és hitetlent egyaránt könnyekre fakasztott. Negyven éve nem jelent meg ennyi ember Berettyóújfalu utcáin egyszerre – márpedig erre történtek felszólítások korábban nem egyszer.

Származékok

Vannak, akik az MDF gyengéjéül róják fel, hogy tevékenysége akciómentes időkben cél nélküli. Látnunk kell: az akciókat nem az MDF, hanem az élet indukálja; az MDF legfeljebb segít megvalósítani azokat. Az nem tagad­ható, hogy a romániai segélyezés kapóra jött egyes pártoknak, pozícióikat erősítendő. Amennyiben ennek a rászorulók látták hasznát, ebben nincs semmi kivetnivaló. Csak halkan jegyezhetjük meg, hogy erkölcsileg legkevésbé az MDF hozzájárulása kérdőjelezhető meg. Ezt azért kell szóvá tenni, mert miközben ájult tévés és napilapos híradások számoltak be a fideszesek Tőkés Lászlónál tett látogatásá­ról – aminek következtében a református lelkészt titkos helyre kellett menekíteni a Szeku várható bosszúja elől –, sehol nem esett szó a debreceni MDF-esek, Szabó Lukács és társa ugyanakkor, ugyanott tett vizitjéről. Igaz, hogy ők nem videokamerát, csak magnót vittek – s rögzítettek négy­órás beszélgetést –, de az is igaz, hogy míg Tőkés a bu­dapesti prédi­kációra szóló meghívást nem fogadta el, addig ígéretet tett a debreceni Nagy­temp­lomban – alkalmas időben – tartandó igehirdetésre. Ennyit a kommunikáció természetéről.

Ezzel együtt is, tagadhatatlan: a materiális hozzájáruláson túl a nemzetre visszaható erkölcsiséggel segítette a magyarság a romániai forradalom győzelmét. Büszkék lehetünk arra, hogy ebben a Magyar Demokrata Fórum élenjáróként vette ki a részét.

(1990)