Heti levél: Tisztelt Berger Úr!

 

Bizonyára meglepődik, ha leve­lem a kezébe kerül. Én még inkább. Errefelé viszonylag keve­sen ismerik az Ön nevét, ezért mindenekelőtt el kell mondanom, hogy Ön egyike azoknak a külföldi – történetesen bécsi – üzletembereknek, akik Ma­gyarországon fektetik be pénzüket.

Valószínűleg tudja – nem úgy, mint a magyar olvasók többsége –, hogy nem akármilyen vál­lalkozás részese lett: egy fővárosi kereskedel­mi vállalat részvényeiből vásárolt meglehetősen jutányos áron.

Nincsenek birtokomban adatok az Ön üzleti ténykedéséről, de felté­telezem, először maga sem akarta el­hinni, hogy mekkora szerencse pottyant az ölébe. Mert hol van olyan nyugat-európai üzleti vállal­kozás, amely két-három éven belül a befektetett összeg tízszeresével ke­csegtet? Ne törje a fejét: nincs ilyen. Ez csak Kelet-Európában létezik, annak is a közepén; csak itt fordul­hat elő, hogy a pénzügyi lobbi olyan jogszabályokat hoz, amelyek alap­ján állami cégek minden további nélkül leértékelhetik, majd kiárusít­hatják tulajdonukat – úgy, hogy a vegyes (bűvös szóval: joint venture) vállalattá alakulással kivonhatják magukat a magyar adózás általá­nos szabályai alól.

Ön, kedves Berger úr, amerikai társával egyetemben nagyot nyert ezen az üzleten, de egye fene a hasz­nukat! Aki ügyes, az gyarapodjék, nem? Csakhogy itt nemcsak Önök tettek szert tetemes haszonra, hanem a kiárusított cég vezetői és dol­gozói is, akiknek szintén volt szeren­cséjük vásárolni a részvényekből. Mondja, Berger úr, Ön, mint osztrák adófizető állampolgár, mit szólna ahhoz, ha osztrák cégek úgy akarná­nak mentesülni adózási kötelezett­ségük alól, hogy az állam rovására ilyen módszerekkel „hasznosítják" vagyonukat? Jónéven venné? A „li­berális piacgazdaság" jegyében na­pirendre térne fölötte? Avagy haza­fiúi kö­telességből tiltakozna a ki­árusítás ellen?

Berger úr, Ön bizonyára nyomon követi a magyarországi változáso­kat, így a politikai egyeztető tárgya­lások alakulását is. Tudhatja, hogy az ország gazdasági talpra állásá­nak egyik feltétele a mintegy ötven veszteséges nagyvállalat felszámo­lása. Hagy kérdezzem meg: lát-e esélyt a racionalizálásra abban az országban, ahol kétezer ember aka­rata megakadályozhatja a rend­szerváltást? Nem kétezer nyugdíjas­ra gondolok természetesen, hanem a gazdasági és pénzügyi elitre, amely egyebek mellett úgy szerezhet társa­dalmi bázist pozíciójának átmenté­séhez, hogy a veszteséges nagyválla­latok fenntartásában részvények osztásával érdekazo­nossá teszi a munkásokat. Ha Ön kormányra ke­rülne egy ilyen országban, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel látna hozzá e menedzserbürokrácia hatalmának megtöréséhez, a szociá­lis demagógia semlegesítéséhez, a radikális szerkezetátalakításhoz? Ha Ön egy új párt nevében tiszta, vi­lágos, de a tényleges váltás érdeké­ben össznépi áldozatot kívánó prog­rammal vállalna részt a kormány­zásból, lenne-e esélye megvalósítani kiutat csak évek múlva ígérő terve­it? Lenne-e ideje végigjárni az álla­mi dotációk következetes, éppen ezért hatalmas ellenállással talál­kozó megszüntetésének, a gazdaság­talan vállalkozások felszámolásá­nak, a belső tartalékok kiaknázásá­nak rázós útját?

Ha Ön magyar volna, vállalkoz­na-e arra, hogy kirángassa az or­szág szekerét a kátyúból?

Berger úr, tudom, hogy ezek a kér­dések nem kifejezetten Önre szabot­tak. Ön osztrák, s jól felfogott érde­ke fűződik ahhoz, hogy betársuljon egy potom pénzért kiárusított ma­gyar vállalatba. Nemzetmentés? Az ország talpra állítása? A jövő meg­alapozása? Nem az Ön gondolatkö­rébe illő kategóriák. Önt csak egy ér­dekli: pénze gyarapodása. S még csak azt sem mondhatom, hogy ez így nincs rendjén. Ha nekem volna pénzem, én is azzal foglalkoznék. Törődnék is pártprogrammal, egyeztető tárgyalással, népességfo­gyással, afrikanizálódással! Gyűjteném a tőkét, nem siránkoznék!

Csak hát nekem nincs pénzem, ráadásul magyar vagyok, s – amint levelemből láthatja – még a gazdasághoz sem értek.

Azért baráti üdvözletemet kül­döm Önnek.

(ÚTON, 1989)