Heti levél: Tisztelt Berger Úr!
Bizonyára meglepődik, ha levelem a kezébe kerül. Én még inkább. Errefelé viszonylag kevesen ismerik az Ön nevét, ezért mindenekelőtt el kell mondanom, hogy Ön egyike azoknak a külföldi – történetesen bécsi – üzletembereknek, akik Magyarországon fektetik be pénzüket.
Valószínűleg tudja – nem úgy, mint a magyar olvasók többsége –, hogy nem akármilyen vállalkozás részese lett: egy fővárosi kereskedelmi vállalat részvényeiből vásárolt meglehetősen jutányos áron.
Nincsenek birtokomban adatok az Ön üzleti ténykedéséről, de feltételezem, először maga sem akarta elhinni, hogy mekkora szerencse pottyant az ölébe. Mert hol van olyan nyugat-európai üzleti vállalkozás, amely két-három éven belül a befektetett összeg tízszeresével kecsegtet? Ne törje a fejét: nincs ilyen. Ez csak Kelet-Európában létezik, annak is a közepén; csak itt fordulhat elő, hogy a pénzügyi lobbi olyan jogszabályokat hoz, amelyek alapján állami cégek minden további nélkül leértékelhetik, majd kiárusíthatják tulajdonukat – úgy, hogy a vegyes (bűvös szóval: joint venture) vállalattá alakulással kivonhatják magukat a magyar adózás általános szabályai alól.
Ön, kedves Berger úr, amerikai társával egyetemben nagyot nyert ezen az üzleten, de egye fene a hasznukat! Aki ügyes, az gyarapodjék, nem? Csakhogy itt nemcsak Önök tettek szert tetemes haszonra, hanem a kiárusított cég vezetői és dolgozói is, akiknek szintén volt szerencséjük vásárolni a részvényekből. Mondja, Berger úr, Ön, mint osztrák adófizető állampolgár, mit szólna ahhoz, ha osztrák cégek úgy akarnának mentesülni adózási kötelezettségük alól, hogy az állam rovására ilyen módszerekkel „hasznosítják" vagyonukat? Jónéven venné? A „liberális piacgazdaság" jegyében napirendre térne fölötte? Avagy hazafiúi kötelességből tiltakozna a kiárusítás ellen?
Berger úr, Ön bizonyára nyomon követi a magyarországi változásokat, így a politikai egyeztető tárgyalások alakulását is. Tudhatja, hogy az ország gazdasági talpra állásának egyik feltétele a mintegy ötven veszteséges nagyvállalat felszámolása. Hagy kérdezzem meg: lát-e esélyt a racionalizálásra abban az országban, ahol kétezer ember akarata megakadályozhatja a rendszerváltást? Nem kétezer nyugdíjasra gondolok természetesen, hanem a gazdasági és pénzügyi elitre, amely egyebek mellett úgy szerezhet társadalmi bázist pozíciójának átmentéséhez, hogy a veszteséges nagyvállalatok fenntartásában részvények osztásával érdekazonossá teszi a munkásokat. Ha Ön kormányra kerülne egy ilyen országban, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel látna hozzá e menedzserbürokrácia hatalmának megtöréséhez, a szociális demagógia semlegesítéséhez, a radikális szerkezetátalakításhoz? Ha Ön egy új párt nevében tiszta, világos, de a tényleges váltás érdekében össznépi áldozatot kívánó programmal vállalna részt a kormányzásból, lenne-e esélye megvalósítani kiutat csak évek múlva ígérő terveit? Lenne-e ideje végigjárni az állami dotációk következetes, éppen ezért hatalmas ellenállással találkozó megszüntetésének, a gazdaságtalan vállalkozások felszámolásának, a belső tartalékok kiaknázásának rázós útját?
Ha Ön magyar volna, vállalkozna-e arra, hogy kirángassa az ország szekerét a kátyúból?
Berger úr, tudom, hogy ezek a kérdések nem kifejezetten Önre szabottak. Ön osztrák, s jól felfogott érdeke fűződik ahhoz, hogy betársuljon egy potom pénzért kiárusított magyar vállalatba. Nemzetmentés? Az ország talpra állítása? A jövő megalapozása? Nem az Ön gondolatkörébe illő kategóriák. Önt csak egy érdekli: pénze gyarapodása. S még csak azt sem mondhatom, hogy ez így nincs rendjén. Ha nekem volna pénzem, én is azzal foglalkoznék. Törődnék is pártprogrammal, egyeztető tárgyalással, népességfogyással, afrikanizálódással! Gyűjteném a tőkét, nem siránkoznék!
Csak hát nekem nincs pénzem, ráadásul magyar vagyok, s – amint levelemből láthatja – még a gazdasághoz sem értek.
Azért baráti üdvözletemet küldöm Önnek.
(ÚTON, 1989)