Új asztalfoglalás
Jönnek a hírek az ország minden részéből: szervezkedik a nomenklatúra, veszélyben a rendszerváltozás. Mondjuk, mondogatjuk már jó ideje, hogy a nagy átalakulás igazában a helyhatósági választásokon fog beteljesedni - de újabban azt is hozzátesszük: csak addig bírjuk ki.
A kettős hatalom veszedelme, mint feneketlen kútból gomolygó szellem, települ ránk, táplálva a félelmeket: most is azok járnak majd jól, akik a korábbi rendszernek is haszonélvezői voltak.
Iszonyatosan mély gyökereket vert ebben az országban az összefonódások fája. Most még mindenütt azok uralkodnak, akik annak idején az egy párti rendszer jóvoltából kerültek helyükre. Tudjuk, nem mindegyikük gazember, nem mindegyikük dilettáns. De egy valamihez mindannyian értenek: úgy alakítgatni munkahelyi viszonyaikat, hogy a jók, az igazak, a szakemberek ne egykönnyen üthessék ki őket. Kezükben vannak a technikák, s ők mesterien értenek kezelésükhöz. Azonos érdek fűzi össze a főnököt, a helyettesét, az osztályvezetőket, az szb-titkárt, a vt-elnököt: átmenteni hatalmukat az új rendszerbe.
Szervezetten vajmi keveset tehetnek ellenük a trónkövetelők. Hiszen annak előtte a párt, most meg a pártsemlegesség védi őket. A demokrácia kisöpörte a politikát a munkahelyekről, de nem söpörte ki a régi vezetőgárdát, akik most autonómiát, függetlenséget emlegetve teszik jégre a kritikusokat. Régen az MSZMP felkent tagjai voltak, ma pártonkívüliek, jó esetben az MSZP igazolványát rejtegetik zsebükben. És egyre erősebbnek érzik magukat, mert a kormány hallgat, a helyi átrendeződést elősegítő törvények váratnak magukra. Nyeregben érezhetik magukat ők, a függetlenek, hiszen kinek van ma felhatalmazása arra, hogy kívülről szóljon bele a munkahelyi folyamatokba!
Nagy baj az, hogy hallgat a mély, hogy csak belül forrnak az indulatok. Beosztottak százezrei lapulnak a falakon belül: már nem a párttól, hanem vezetőiktől, a "szakemberektől" félnek. Aki bírál, hamar kezébe veheti munkakönyvét, s ugyan ki védi meg? Az államszakszervezet? Vagy az MDF, az SZDSZ? Tragikus ez a kiszolgáltatottság, hiszen a lélek már szabad, ám a munkaerő még foglya státusának. De alattomos, de piszkos kis játszmák folynak most széles a hazában! Helyezkedések, új pozíció-kijelölések! Rekrutálódik a tülekedők hada. S közben fogy a remény, a bizalom: hát mikor lesz már ennek vége? Mikor jön az új, szebb világ?
Vajon hányan tudják: saját forradalmuk sorsa a kezükben van? Hiszen csak a falakon belüliek ismerhetik, hogy ki a gazember, az átmentő, a köpönyegforgató. Csak ők a megmondhatói, hogy kinek kell menni, s kinek kell a helyébe lépnie. S ők most megfélemlítve, tétován nézik az érdemtelenek szövetkezését. Pedig ahogy a sandák megismerik egymást a szagukról, úgy nekik is meg kell találniuk egymást! Az alkotmányos rendszerváltozást kiharcolta az ellenzék, a politikai pártok. De a munkahelyi rendszerváltozásért csakis a falakon belül lévők tehetnek! Júliusban pályázatot írnak ki vállalatvezetői posztokra. Itt a lehetőség: ha nem fognak össze, ha nem vetik egymásnak hátukat az igazak, nem tudják megakadályozni az átörökítéseket, elvész az esélyük, hogy jogi úton győzedelmeskedjenek!
Persze, okkal mondható: könnyű a kibicnek. Igaz is a megállapítás - a régi logika szerint. Mert először is: mindenki dolgozik valahol. Másodszor: két éve még valóban tízmillió kibic élt ebben az országban. Az a szerep jutott nekünk. De ma úgy kezdődik az alkotmány: „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam"! Ugye, ismerős a verssor: „Ha majd a jognak asztalánál..." Nos, itt az idő, hogy mindenki leüljön ehhez az asztalhoz, hogy elfoglalja az őt megillető helyet mellette. Csak egyre kell ügyelni: gondosan eltávolítani a „Foglalt!" táblát.
Hölgyeim és Uraim, itt az új asztalfoglalás ideje!
(Hajdú-bihari Napló, 1990)