Után

Olyan éjszaka soha nem volt, és nem lesz. Pedig hivatalos voltam az országos központba, hogy „együtt várjuk az eredménye­ket". Nem mentem.

Két héttel azelőtt ott voltam, ettük a szendvi­cseket, ittuk az ivóleveket, mígnem éjfél tájt egyedül nem találtuk magunkat a tévé­teremben néhányan, vidékiek. A tájékozottabbak rég rájöttek arra, hogy itt bizony semmi eredmény nem várható, jobb otthon tölteni az éjszakát. Mi a kényelmetlen padokban húztuk ki reggelig.

Hát, a második fordulóban nem mentem. Pedig most aztán jöttek az eredmények, volt örömünnep, tévéközvetítés meg minden. De éreztem, hogy otthon kell maradnom - azokkal, akikkel végigcsi­náltuk ezt a három hónapot. Az embernek néha az érzéseire kell hagyat­koznia. Negyvenen? Ötvenen? Nyolcvanan? Rengetegen tolongtak az irodában, csüggve a telefonokon, lesve a képernyőről csordogáló híreket. Volt ott minden: sült hurka, kép­vi­se­lőfánk, vodka, pezsgő, házi bor; senki nem jött üres kézzel. Honnan tudták, hogy így lesz? Miből sejtették, hogy vert helyzetből tudunk fordí­tani, hogy a megye kilenc képviselői helyé­ből hat a mienk lesz? Ha nem így történik, akkor bánatunkban ürítgettük volna az üvegeket?

Ez az, amivel senki sem foglalkozott. Haza szaladtam a fényké­pezőgépért, hogy meg­örökíthessem a pillanatokat. Az örömujjon­gásokat, melyekkel az újabb és újabb sikerek hírét fogadták; a mámoros arcokat, melyek a mieink győzelmeit köszöntötték. Együtt voltunk, mindazok, akik hetek óta talpaltak, ragasztottak, céduláztak, postaládáztak, tárgyaltak, szer­veztek, biztosítottak, terveztek - együtt valamennyien, akik két napja még majdnem össze­verekedtek a belső idegfeszültségtől, akik acsarkodva akaszkodtak össze a tétre menő elnök­ségi üléseken. Legalább annyira ünnepeltük a megkönnyebbülést, mint a győzelmet: nem volt hiá­bavaló az erőfeszítés, nem hiába áldoztunk munkát, mellékest, családi életet az ügyért - igazunk volt. Nagyszerű, hogy Ákos, Attila, Lajos meg a többiek bent vannak a Parlamentben - de még nagyszerűbb, hogy diadalra jutott az, amiben hittünk, amit fontos­nak tartottunk, amitől a megváltást reméljük: hogy ez az ország végre önmaga lehessen.

Igen, az első lépést megtettük, ők már bent vannak, mi pedig... Hol is vagyunk mi? Mi lesz azokkal, akik nem a majdani pozíciók reményében, nem jövedelmező befektetésként csatlakoztak a mozgalomhoz, vettek részt a szervezet létrehozásában, megszilárdítá­sában, kié­pítésében, a mostani siker megalapozásában - hanem önzetlenül, a változtatás igényével adták idejüket, energiájukat, szellemiségüket az ügynek? Mi lesz az önkéntesekkel, akik becsü­letből húzták az igát, akik elkötelezték magukat a gondolat mellett, s most egy győztes párt kötelékeiben találják magukat? Akik nem akarnak politikusok lenni, nem kívánnak közéleti karriert befutni, csak megmaradni a szakmájuknál, a hivatásuknál? Velük, akik jól tudják, hogy az ő helyzetükben az ellenzékiség vállalásánál csak a kormánypártiság veszélye a na­gyobb?

Ki gondol ma rájuk? A szekér meglódult, nincs megállás. Akik benne vannak, felmérték: a neheze még csak ezután jön. Könnyed kis testmozgásnak számítanak az eddigiek a ká­derkiválasztás, a pártépítés, a helyhatósági választások feladatához képest! S aki eddig velünk volt, az most ellenünk lesz: a szabadgondolkodás velejárója a mindenkori hatalommal szem­beni kritikai attitűd. Nem attól kell félnünk, hogy el ne szaladjon velünk a ló, hanem, hogy le ne essünk róla. Bírjuk-e szusszal? Nem bukik-e el az amatőr lelkesedés a profi politikai kö­vetelmények előtt? Meddig futja az önkéntesek lendületéből? Ki az, aki civil foglalkozását a hivatásos pártmunkáséra cseréli?

Másnap délben, amikor néhány órai alvás után az irodába lép­tem, egy csapásra elmúlt az eufóriám. A termekben már nyoma sem volt az előző éjszaka örömünnepének: a székek, asz­talok a helyü­kön, a hamutartók kiürítve, sehol egy pohár, üres üveg. Minden ugyanúgy nézett ki, mint a nagy nap előtt: hivatalosan, munkára ösztönzően. Vártam, hogy más emberi tényező is megjelenjen az irodában - hiába. Szomjas lettem. Az első presszó előtt megakadt a szemem a kirakatüvegen. Elnyűtt arc nézett vissza rám, kabátom hajtókáján jelvény csillogott. Tekin­tetem büszkén állapodott meg a három betűn, de aztán elbizonytalanodott. „Ami tegnap a szem­benállás öntudatosan vállalt jelképe volt, mára hivalkodó győzelmi jelentéssé vált" – su­hant át az agyamon egy valahol olvasott idézet.

Lecsatoltam a jelvényt, és markomban szorongatva, zsebre dugott kézzel beléptem az ajtón.

(Magyar Fórum, 1990)