1989. június 16.

 

A koporsókkal szemben, a sajtó­szektorban álltam egész délelőtt. Mellettem ketten is sírtak. Balról, a kordonon belül gyászszalagos, nemzeti színű zászlócskát szoron­gató ősz hajú, szikár férfi; a korláton túl sötét öltönyös, rendezői MDF-szalagot viselő idősebb bácsi. Akkor kezdték törölgetni a szemüket, ami­kor a hangszóróból a 250 áldozat neve felhangzott. Én sem tudtam megállni, zsebembe nyúltam a ken­dőért.

Öt órával később egy belvárosi tal­ponállóban hallottam újra a név­sort. A rádió a temetői eseményeket közvetítette. A helyiség üres volt, csupán az egyik asztalnál ült két férfi és két nő. Előttük féldecis po­harak és sok-sok aprópénz: szeren­csejátékra. Zavaros tekintettel szá­molgatták a nyereményt, s közben artikulálatlanul üvöltöztek egy­másra. Mensáros László a K betű­sök nevét olvasta.

Álltam a pultnál, és hűvös sörrel öb­lítettem le a délelőtt fáradalmait. Fülembe hatolt a marakodó, részeg játékosok gajdolása, szemem előtt lebegett a Hősök tere gyászolókkal zsúfolt, felemelő képe. Péntek volt, 1989. június 16-a. „Fogjátok meg egymás kezét...úgy, ahogy akkor, október 23-án, és mondjátok utánam... Esküdjetek!" – hatolt el agyamig a felszólítás. Fogtam a két könnyező, ősz férfi ke­zét, s mondtam a szöveget a szónok után. Nem tudtam, mit kell majd mondani, s azt sem, hogy egyet­értek-e vele. Követtem volna ké­sőbb a másik szónok utasítását is, de műveltségem hiányossága meg­akadályozott abban, hogy vele énekeljem a magyar egyházi éneket, így hát hallgattam.

Hallgattam másnap délelőtt is, va­lahol Magyarországon, amikor egy úri származású – ma már nyugdí­jas –, vallásos érzelmű pedagógus kifejtette, hogy visszatetszést kel­tettek benne a szónokok kommu­nista- és szovjetellenes kirohaná­sai. Szerinte megsértették a kegye­letet, s különben is, ő ugyan nem kommunista- és szovjetbarát, de mélységesen elítéli azokat, akik ma a Szovjetuniót s a szocializmus esz­méjében hívő, becsületes embere­ket sértegetik. Merthogy ő sok ilyen, rendes embert ismer és tisz­tel. Ők is hitük áldozatai. Nem tud­tam vele vitatkozni. Nem tudtam ellentmondani har­madnap annak a bolgár tanárnak sem, aki nem értette, hogy miért volt nekünk, magyaroknak szüksé­günk ekkora szertartásra; miért nem tudtuk mértéktartóbban, visszafogottabban elrendezni azt, amit el kell rendezni. Ő a televízió­ból követte az eseményeket, s érzé­kei berzenkedtek a monstre aktus, a hangzatos megnyilatkozások miatt.

Álltam a téren június 16-án, azon a történelmi napon, s egyszerre érez­tem, hogy jelen kell lennem; meg hogy nem tudom, mi keresnivalóm van ott. Meleg volt, sütött a nap, s több százezred magammal asszisz­táltam egy rendezvényhez, amely­nek forgatókönyvét valahol, vala­kik gondosan megírták előre. Tucatnyi kiadvány (könyv, újság, pla­kát, jelvény) lapult táskámban 56-ról, Nagy Imréről és társairól. Né­melyiket évekkel ezelőtt szamizdat formában már olvastam; mások még várnak rám – ha lesz majd időm és erőm elolvasni őket. Végig a Népköztársaság útján egymást érték az árusok, de már látszott, hogy nyakukon marad portékájuk: 17-én vihetik vissza a raktárba a köteteket.

Zakatoltak a fejemben a kérdések: elég megnyitni a zsilipeket ahhoz, hogy kielégüljünk, s kihunyjon ben­nünk az igény a következetes szem­besülésre, a jövőt megalapozó, ke­mény részvételt igénylő változta­tásra? Nem szalmaláng-e az igaz­ságtétel óhajtása, s mindaz, ami ez­zel járna: jelenünk s jövőnk józan szakszerűséggel megalapozott, illú­ziómentes megtervezése? Nem ál­dozzuk-e ismét fel az elérhetőt a vá­gyottal szemben a nemzeti érzület oltárán?

Ott álltam a talponállóban, a pult­nak támaszkodva. A sör csehszlo­vák import volt, a nagymúltú plzeni gyár terméke. Vetekszik a nyu­gati márkákkal – forintért. Bős ju­tott róla az eszembe. Az asztaltársa­ság egyre hangosabban dorbézolt. Az egyik nő hirtelen hatalmasat or­dított, s lekevert egyet partneré­nek. Az imbolyogva fölállt, s mint­ha mi sem történt volna, a pénztár­hoz lépett egy újabb körért. Torkomon legurult az utolsó korty. Kiléptem a kies helyiség ajtaján. Péntek délután volt, a nap vakítóan sütött a szemembe. Körbenéztem: az utcákon sehol egy ember.

(ÚTON, 1989. június 22.)