Útjaim
Egyre többen kérdezik tőlem: mi lesz velünk, barátom? Kibírja-e az ország a rendszerváltást, lesz-e elég belátásuk az embereknek, hogy mindennek el kell romlania ahhoz, hogy egyszer majd jó lehessen? Tudomásul veszi-e ez a nép a várható nélkülözéseket, felismert szükségszerűségként vállal-e nehéz hónapokat, éveket – vagy a bajokat a demokrácia s az új pártok nyakába varrva a szociális demagógiával fellépő konzervatívok karjaiba omlik?
Nem tudok felelni ezekre a kérdésekre. Csak azt tudom: jó egy éve kezdtem aktívan politizálni, s lettem tagja az első féllegális szervezetnek, amely magyarnak s demokratának nevezte magát. Döntésemben több volt az ösztönősség, mint a megfontoltan vállalt cselekvés. Majdnem véletlenül jutottam el Laki telekre – az persze nem volt véletlen, hogy éreztem, ott kell lennem. Az a nap aztán kijelölte a következő 365 irányát. Nem tudtam, mi fog következni. Nem tudtam, mit jelent egy szervezetet elindítani, mozgásba hozni, tagjait képviselni, programot alkotni, akciókat, eseményeket organizálni – politizálni. Harcoltam én addig is a magam környezetében, a magam eszközeivel, de akkor még nem volt világos, hogy mi ellen harcolok, azt hittem, az abnormalitással, a természetellenességgel, a demagógiával, az emberi kicsinyességekkel állok szemben. Mentem fejjel a falnak, és nagyokat koppantam. A megvilágosodás hosszú folyamat következménye volt: évekbe tellett, amíg felismertem, hogy nem az emberek cselekedetei, hanem maga a rendszer természetellenes; minden annak folyománya. Későn ébredtem volna arra, hogy a rendszert nem reformálni kell (mert lehetetlen), hanem gyökerestől kitépni, s egy másikat meghonosítani helyette? Lehet. Úgy jártam, mint sokan mások.
A változás, a váltás, a kuruckodás feladásának szükségességét 1988 hozta el számomra is. És most itt állok, 1990 elején, energiáim végén, és ha a lakatlan szigetre magammal akarnám vinni az eltelt év egy mondatba foglalt üzenetét, akkor az nem a kezdeti hónapok mámoros hangulatáról, nem az állandó igénybevétel fáradtságát feledtető cselekvőkészségről, nem magánéletem korlátozottságáról, nem az elért eredményekről, hanem a szomorúságról szólna. Hogy azok a nemes eszmék, amelyekre az induláskor oly sokan felesküdtek, hogy azok a személyiségek, akik a társadalmi erjedés élesztői voltak, hogy az általuk létrehozott szervezet ilyen támadások kereszttüzébe kerülhetett.
Tudom: a politikai platformok kialakulása az örvendetes differenciálódás törvényszerű következménye. Azzal is tisztában vagyok, hogy a többi új párt – az állampárt felbomlása és megszűnése után – az első ellenzéki szervezet népszerűségével és tekintélyével került szembe, és saját elismertetését és bázisának megteremtését annak rombolásával igyekszik biztosítani. Azon sincs sok csodálkoznivaló, hogy mindehhez nemtelen eszközöket (például a kommunista-bérencség vádját) is bevetnek – hiszen Európa még messze van.
De nem tudom elhallgatni: végtelen szomorúsággal tölt el az, hogy mára olyan helyzet alakult ki a magyar politikai életben, amelyben az ártatlannak, a tisztának, a jó szándékúnak kell védekeznie az alaptalan vádak, a méltatlan állítások ellen. Amikor az erkölcsösséget, a mértékletességet, a realitásérzéket alapelvként valló szervezetet kétes megítélések gonosz hálója fonja körül. Amikor a mindent tagadás felelőtlenjei korábban félistenként tisztelt írókat, közéleti személyiségeket azonosítanak a letűnt rendszer kiszolgálóival. Ismétlem: elítélem, ám tudomásul veszem, ha ezeket a fegyvereket politikai ellenfelek alkalmazzák. De tanácstalanul állok azok kérdéseivel szemben, akik figyelemmel kísérik az eseményeket, akik úgy gondolják, józan tárgyilagosságai mérlegelik a fejleményeket, s akiknek szemében mégis ott a kétely. Ez fáj a legerősebben az utóbbi év fájdalmai közül.
Mit mondhatok nekik? Miért veszítették el a hitüket? Miért vonják kétségbe azt, amiben egy éve még odaadással bíztak? Hibáztunk olykor, rosszul döntöttünk esetenként, ennek vállaljuk is a következményeit. De hogyan érjem el, hogy ne adjanak hitelt a rágalmaknak, a kommunikáció torzításainak, a manipulálásnak? Miképpen győzzem meg őket arról, hogy a tettek beszélnek, hogy nézzenek a szavak mögé, hogy egy év alatt ugyanazok maradtunk, alapeszméink változatlanok? Lehet-e még hitele a szavaknak, amikor a csömör, a kiábrándultság és a passzivitás fojtogatja a bimbózásnak indult magyar demokráciát?
Mit tehetek most, 1990 beköszöntekor?
Nem tudom, mit tehetek, csak azt tudom, hogy mit fogok tenni. Folytatom azt, amit elkezdtem. És bízom az időben. Abban, hogy fény derül az álságokra, az önös törtetésekre, a taktikai trükkökre, a célért minden eszközt bevethetőnek tartó magatartás csalárdságára. Abban, hogy lehull az álarc a politikai maszkabál résztvevőiről, s egyértelműen megmutatkozik minőség és jellem. Abban, hogy nem hiábavaló a vállalás: megforgatjuk, a feje tetejéről a talpára állítjuk a világot.
Kemény három hónap következik. Sorsdöntő hónapok. Vége a hegyi beszédek idejének: jelentőséget kap minden szó, minden hangsúly. A hitelt vesztett szavak, a közömbösített hangsúlyok! Miben reménykedhetünk mégis? Az akaratban? Az összefogásban? Az idealizmusban?
A cél egy, az utak különbözőek. Vannak, akik nekivágnak, és vannak, akik félreállnak. Azokkal tartok, akik azt mondják: nincs visszaút.
(ÚTON, 1990)