Útjaim

 

Egyre többen kérdezik tő­lem: mi lesz velünk, barátom? Ki­bírja-e az ország a rend­szerváltást, lesz-e elég belátásuk az embereknek, hogy mindennek el kell romlania ahhoz, hogy egy­szer majd jó lehessen? Tudomásul veszi-e ez a nép a várható nélkülö­zéseket, felismert szük­ség­szerű­ségként vállal-e nehéz hónapokat­, éveket – vagy a bajokat a demok­rácia s az új pártok nyakába varrva a szociális demagógiával fellé­pő konzervatívok karjaiba omlik?

Nem tudok felelni ezekre a kér­désekre. Csak azt tudom: jó egy éve kezdtem aktívan po­litizálni, s lettem tagja az első féllegális szer­vezetnek, amely magyarnak s de­mokratának ne­vezte magát. Döntésemben több volt az ösztö­nősség, mint a megfontoltan vál­lalt cselekvés. Majdnem vé­letlenül jutottam el Laki telekre – az persze nem volt véletlen, hogy éreztem, ott kell lennem. Az a nap aztán kijelölte a következő 365 irányát. Nem tudtam, mi fog kö­vet­kezni. Nem tudtam, mit jelent egy szervezetet elindítani, moz­gásba hozni, tagjait képviselni, programot alkotni, akciókat, ese­ményeket organizálni – politizál­ni. Harcoltam én addig is a magam környezetében, a magam eszköze­ivel, de akkor még nem volt vilá­gos, hogy mi ellen harcolok, azt hittem, az abnormalitással, a természetellenességgel, a demagógi­ával, az emberi kicsinyességekkel állok szemben. Mentem fejjel a fal­nak, és nagyokat koppantam. A megvilágosodás hosszú folyamat következménye volt: évekbe tel­lett, amíg felismertem, hogy nem az emberek cselekedetei, hanem maga a rendszer természetellenes; minden annak folyo­mánya. Későn ébredtem volna arra, hogy a rend­szert nem reformálni kell (mert le­hetetlen), hanem gyökerestől ki­tépni, s egy másikat meghonosíta­ni helyette? Lehet. Úgy jártam, mint sokan mások.

A változás, a váltás, a kuruckodás feladásának szükségességét 1988 hozta el számomra is. És most itt állok, 1990 elején, ener­giáim végén, és ha a lakatlan szi­getre magammal akarnám vinni az eltelt év egy mondatba foglalt üzenetét, akkor az nem a kezdeti hónapok mámoros hangulatáról, nem az állandó igénybevétel fá­radtságát feledtető cselekvőkész­ségről, nem magánéletem korláto­zottságáról, nem az elért eredmé­nyekről, hanem a szomorúságról szólna. Hogy azok a nemes eszmék, ame­lyekre az induláskor oly sokan fel­esküdtek, hogy azok a személyisé­gek, akik a társadalmi erjedés élesztői voltak, hogy az általuk létrehozott szervezet ilyen táma­dások kereszttüzébe kerülhetett.

Tudom: a politikai platformok kialakulása az örvendetes diffe­renciálódás törvényszerű követ­kezménye. Azzal is tisztában va­gyok, hogy a többi új párt – az ál­lampárt felbomlása és megszűné­se után – az első ellenzéki szerve­zet népszerűségével és tekintélyé­vel került szembe, és saját elis­mertetését és bázisának megte­remtését annak rombolásával igyekszik biztosítani. Azon sincs sok csodálkoznivaló, hogy mind­ehhez nemtelen eszközöket (pél­dául a kommu­nista-bérencség vádját) is bevetnek – hiszen Eu­rópa még messze van.

De nem tudom elhallgatni: vég­telen szomorúsággal tölt el az, hogy mára olyan helyzet alakult ki a magyar politikai életben, amely­ben az ártatlannak, a tisztának, a jó szándékúnak kell védekeznie az alaptalan vádak, a méltatlan állí­tások ellen. Amikor az erkölcsös­séget, a mértékletességet, a reali­tásérzéket alapelvként valló szer­vezetet kétes megítélések gonosz hálója fonja körül. Amikor a mindent tagadás felelőtlenjei koráb­ban félistenként tisztelt író­kat, közéleti személyiségeket azonosí­tanak a letűnt rendszer kiszolgá­lóival. Ismétlem: elí­té­lem, ám tu­domásul veszem, ha ezeket a fegy­vereket politikai ellenfelek alkal­mazzák. De tanácstalanul állok azok kérdéseivel szemben, akik figyelemmel kísérik az eseménye­ket, akik úgy gondolják, józan tár­gyilagosságai mérlegelik a fejle­ményeket, s akiknek szemében mégis ott a kétely. Ez fáj a legerő­sebben az utóbbi év fájdalmai kö­zül.

Mit mondhatok nekik? Miért veszítették el a hitüket? Miért vonják kétségbe azt, amiben egy éve még odaadással bíztak? Hi­báztunk olykor, rosszul döntöt­tünk esetenként, ennek vállaljuk is a következményeit. De hogyan érjem el, hogy ne adjanak hitelt a rágalmaknak, a kommunikáció torzításainak, a manipulálásnak? Miképpen győzzem meg őket ar­ról, hogy a tettek beszélnek, hogy nézzenek a szavak mögé, hogy egy év alatt ugyanazok maradtunk, alapeszméink változatlanok? Le­het-e még hitele a szavaknak, ami­kor a csömör, a kiáb­rándultság és a passzivitás fojtogatja a bimbó­zásnak indult magyar demokráci­át?

Mit tehetek most, 1990 bekö­szöntekor?

Nem tudom, mit tehetek, csak azt tudom, hogy mit fogok tenni. Folytatom azt, amit elkezdtem. És bízom az időben. Abban, hogy fény derül az álságokra, az önös törtetésekre, a taktikai trükkökre, a cé­lért minden eszközt bevethetőnek tartó magatartás csalárdságára. Ab­ban, hogy lehull az álarc a poli­tikai maszkabál résztvevőiről, s egyértelműen megmutatkozik mi­nőség és jellem. Abban, hogy nem hiábavaló a vállalás: megforgat­juk, a feje tetejéről a talpára állít­juk a világot.

Kemény három hónap követke­zik. Sorsdöntő hónapok. Vége a hegyi beszédek idejének: jelentősé­get kap minden szó, minden hang­súly. A hitelt vesztett szavak, a közömbösített hangsúlyok! Miben reménykedhetünk mégis? Az aka­ratban? Az összefogásban? Az ide­aliz­musban?

A cél egy, az utak különbözőek. Vannak, akik nekivágnak, és van­nak, akik félreállnak. Azokkal tar­tok, akik azt mondják: nincs visszaút.

(ÚTON, 1990)