Vannak változások (Magyar belpolitika, anno 1990 júniusa)
Hihetnénk: ha az utóbbi negyven évben valamikor, akkor most nagyszerű érzés lehet Magyarországon élni. E piciny földdarabon olyasmi történik e hetekben, hónapokban, ami kivívta a művelt világ elismerését és rokonszenvét: az egy párti, diktatórikus társadalmi berendezkedést demokratikus parlamenti demokrácia váltja fel - békésen, forradalom, vér, erőszak nélkül. Azt hihetnők, minden okuk megvan most a magyaroknak arra, hogy a rájuk kényszerített szűk egyenruhát lerázva, tekintetüket bizakodva a jövőbe vessék, s hittel és reménnyel hozzákezdjenek a szép, új világ felépítéséhez...
Nos, igen. Az első lépés megtörtént, szabadon új parlamentet választott a nép, kinevezték az új kormányt s a törvénymódosítások eredményeképp ma így kezdődik az Alkotmány: „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam." Megkezdődött tehát a rendszerváltozás örömteli folyamata, de mégis: egy hónappal a kormány hivatalba lépése után, töretlen bizalom és akarat helyett, tétovaság és sokasodó kétségek látszanak eluralkodni a közvéleményen. Van-e alapja az aggodalmaknak, okkal tartanak-e mind többen attól, hogy túlságosan lassú az átalakulás üteme, hogy az intézményesülő demokrácia nem képes meggátolni a hatalomátmentéseket? Vagy ismét a sajátos magyar karakterológiai jegyekkel, a kishitűséggel, az önbizalomhiánnyal, a hosszú „balsors" bénító következményeivel állunk szemben?
Nem kétséges: a közvéleményt sokkszerűen érte a legnagyobb kormányzó párt és a legnagyobb ellenzéki párt megegyezése a kétharmados többséget igénylő törvények körének szabályozásáról. Pedig a korábbi pártállam egyik utolsó, rejtett aknájának hatástalanítása nélkül már megszületésekor halálra volt ítélve a magyar demokrácia, hiszen az új parlamentben - szerencsére - nincs olyan politikai erő, amelyik ezt a többséget magáénak mondhatná. A Magyar Demokrata Fórum (mint legnagyobb kormányzó párt) és a Szabad Demokraták Szövetsége (mint legnagyobb ellenzéki párt) kényszerű önmérséklését jelző kompromisszumos megállapodás tehát a folyamatos kormányzati és parlamenti munka előtt nyitotta meg az utat.
Hogy erre mennyire szükség volt, azt mutatja: az utóbbi hónapban a parlament működése került a politikai érdeklődés középpontjába. Sajnos, nem egyértelműen kedvező visszhanggal.„Hála" az állandó televíziós és rádiós közvetítésnek, az egész ország szem- és fültanúja lehet annak, ami a T. Házban történik. S az bizony nem mindig felel meg a magasztos várakozásoknak. A rendszerváltozást egy csapásra kodifikáló új alkotmány megalkotása legalább egy évet venne igénybe, s erre most nincs idő. Az viszont a jogállamiság természete ellen való lenne, ha a demokráciát átmeneti diktatórikus eszközökkel akarnák megteremteni. így nincs más választás, mint az alkotmány részleteinek módosítása, az aprólékos, sokszor személyeskedő pártcsatározásokba torkolló jogalkotási procedúra. Amit olyan botrányok tarkítanak, mint hogy egyes képviselők távollévő társaik helyett is szavaznak nyomógombjaikkal. A nézők csodálkoznak: ez a demokrácia? Fogalmazzunk tapintatosan: időigényes a parlamentarizmus technikájának elsajátítása.
A „birtokba vevésnek" ugyanakkor sok olyan mozzanata van, amely nélkülözi a szélesebb nyilvánosságot. Míg a parlament látható tevékenységével kapcsolatban máris kifogásként vetődik fel, hogy szinte kormányzati szerepet vállal magára, a kormánnyal szemben épp „láthatatlansága" ad okot a bírálatra. Pedig a kezdeti csendnek oka volt: a minisztériumok új vezetőgárdájára mindenekelőtt a terepfelmérés és a szükséges személycserék rázós feladata hárult. De hiába a száznapos türelmi idő, a fejlett demokráciák játékszabályaiban elfogadott átmeneti állapot, egyes politikai csoportok és a nem kifejezetten kormánypárti sajtó erőszakosan számon kérő mentalitása már két-három hét után kiütközött. A civilizált országok független lapszerkesztői valószínűleg nagyon elcsodálkoznának azon a bizalmatlan, elszámoltató, sandaságoktól sem mentes hangvételen, amivel a magyar médiumok egy része az új kormány első lépéseit kíséri. Az információk birtoklásáért folyó küzdelem a hatalmi harc részévé vált, amiben kimutathatóan nagyobb rokonszenv - elfogultság - övezi az SZDSZ vezette ellenzék megnyilvánulásait, mint a kormánykoalícióéit. Mindezt természetesen a sajtószabadság és a függetlenség jegyében. Késhegyig menő küzdelem folyik például az MSZP fennhatósága alól kikerülő lapok tulajdonlásáért - ugyanakkor kedvező fejlemény, hogy Hankiss Elemér szociológus és Gombár Csaba politológus személyében mindenki számára elfogadható elnököket sikerült találni a televízió és a rádió élére.
Az élet szerencsére akkor sem áll meg, amikor a sajtó a kelleténél többet foglalkozik saját helyével, szerepével. Június kiemelkedő eseménye volt a magyar kormányküldöttség szereplése a Varsói Szerződés moszkvai tanácskozásán. A függetlenségi szándék kinyilvánítása, Jeszenszky Géza külügyminiszter nyugat-európai útjai, Antall József miniszterelnök bonni és párizsi látogatása a magyar külpolitika új irányvonalát és prioritásait jelzik. Alighanem ezeket a döntéseket fogadja a legszélesebb egyetértés, kül- és belföldön egyaránt. A váltásnak máris kézzelfogható eredményei vannak: nyugati, elsősorban német bankok jóvoltából Magyarországnak rendelkezésére áll a rövid távú gazdasági csomagterv hitelfedezete. Az ezzel párhuzamosan bejelentett drasztikus áremelések ugyanakkor kétségtelenné tették, hogy a piacgazdaság kiépítése nem érhető el további lakossági áldozatok nélkül. A reprivatizációt előkészítő első intézkedések közé tartozik az egyelőre 35-40, később majd több száz vállalat ellen kezdeményezendő csődeljárás. Ezek várhatóan zaklató foglalkoztatottsági hatását némiképpen ellensúlyozza az a pénzügyminiszteri vélekedés, miszerint a piacgazdasági feltételek megteremtésével egy éven belül konvertibilissé tehető a forint. A pénz növekvő gazdasági szerepét máris jelzi a budapesti értéktőzsde megnyitása.
A legújabb intézkedések sejteni engedik, hogy a gazdaság átépítése nem sokáig kullog a politikai rendszerváltozás mögött. Ennek feltétele a tulajdonviszonyok, mindenekelőtt a földtulajdon rendezése, illetve az önkormányzati törvény elfogadása és a helyhatósági választások lebonyolítása, amely feladatok a parlament és a kormányzat legsürgősebb teendői közé tartoznak. Az országgyűlés nyári szabadságát elhalasztva a folyamatos törvényalkotás mellett döntött, átérezve történelmi szerepét. Az MDF-SZDSZ megállapodás nyomán kibontakozó törvényhozói munkát azonban június közepén váratlanul megzavarta a Szocialista Pártnak a köztársasági elnök közvetlen megválasztását szorgalmazó aláírásgyűjtő akciója. A jogilag támadhatatlan kezdeményezés mögött az a nyilvánvaló szándék húzódik meg, hogy a magas közjogi méltóság megszerzésére tett kísérlettel a parlament egyetlen baloldali pártja elkerülje: a döntéshozatalok perifériájára szorul. A fellángoló vita nyomán Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnök a népszavazást (vagyis, hogy a nép vagy a parlament válasszon-e) július 29-re, a helyhatósági választások időpontját szeptember 30-ra tűzte ki. Ez a két dátum lett a magyar politikai élet következő időszakának két pillére.
Összefoglalónk végén ideje választ adni a bevezetőben feltett kérdésre: a változások ellenére mi magyarázza az országban kialakuló bizonytalanságot. Nos, kétségtelen: azok valószínűleg elégedetlenek a fejleményekkel, akik azt hitték, hogy ha kimondjuk a varázsszót - demokrácia -, egy-kettőre itt a Kánaán. Azok viszont, akik tisztában vannak e hatalmas történelmi átalakulás bonyolultságával, azt is tudják: az új politikai-gazdasági rendszer kiépítése nem történhet meg harminc, nem száz, még csak nem is háromszáz nap alatt.
Heroikus munka vár az országra, de a legfontosabb, hogy a kezdés feltételei – a nép többségének bizalmát élvező parlament és felelős kormány – adva vannak. Következnek a küzdelmes, gyötrelmes hétköznapok, amelyekben hamarosan elválik: képes-e az ország bizalommal csatlakozni a felzárkózási törekvésekhez, vagy belső megosztottsága miatt visszacsúszik a perifériális, félgyarmati országok sorába. Higgyük, hogy a választás nem lehet alternatíva.
(Nyugati Magyarság, 1990)