Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Vétkesek közt

 

A minap tudomásomra jutott: mert nem tartottak nálam házkutatást, nem állítottak elő, nem tartóztat­tak le a 70-es, 80-as években, cinko­sa lettem a Kádár-korszaknak. Hallgatásommal legitimáltam a rendszert ahelyett, hogy tiltakozá­sommal hozzájárultam volna elmú­lásához.

Aki mindezt friss jogi diplomával a zsebében, egy ünnepelten bátor fővárosi folyóirat szerkesztőjeként a fejemre olvasta, semmit nem tud arról, hogy mivel töltöttem a szóban forgó időszakot. Nem is volt kí­váncsi rá: a radikális ifjú értelmiségi pozíciójából, mint falra hányt borsót, úgy pergette le magáról érvei­met, miközben hajlíthatatlanul ki­tartott álláspontja mellett: minden­ki bűnös, aki néma maradt ezekben az évtizedekben.

Vitázni csak azzal lehet, aki hajlan­dó meghallgatni a másik fél gondo­latait, ezért a mi eszmecserénk mi­hamar véget ért. Vesztesként tá­voztam, mert hiábavalóan igyekez­tem bizonygatni: nem mindenki volt a rendszer kiszolgálója azok közül, akiket békén hagyott a rendőr­ség.

Szabad-e a néma országot – a "fa­siszta nép” analógiájára – kollaboránsnak nevezni?

A kérdés nem szónoki: ebben az or­szágban sok mindent történt az el­múlt három– négy évtizedben. Tisz­tázásra, elszámoltatásra ezért is szükség van, ez elemi feltétele a tár­sadalmi átalakulásnak. Ennek nemcsak a törvénytelenségek elkö­vetőire kell kiterjedni, hanem azok­ra is, akik éltek és visszaéltek a rendszer adta lehetőségekkel, s így haszonélvezőivé váltak a központo­sított irányítási gyakorlatnak. A mérlegelés nem csupán a bíróságok dolga: a társadalom erkölcsi ítélőszéke elé is oda kell járulni minden­kinek.

A közegellenállás óriási. Több száz­ezerre tehető azok száma, akiknek nagyon is megfelelt a diktatúra, akik tehetséggel fedezték fel a kis­kapukat az amúgy agyonszabályo­zott szisz­témában, akik kényelmes, nyugodt életet teremtettek maguk­nak e végrehajtó típusokat kívánó rendszerben. Ők ma veszélyt szi­matolnak a reformban, a demokrá­cia nyíltságában. Okkal. Ezek az emberek nemcsak a párt- és tanácsi apparátusban lelhetők fel; megta­lálhatók irodákban, hivatalokban, gyárakban, téeszekben, mindenütt, ahol a létezés feltétele: a fenntartás nélküli alkalmazkodás a létező rendhez. Nem kétséges: a "kádáriz­mus" átjárta a társadalom egész szervezetét, behatolt annak min­den eresztékébe.

De – és ez a lényeg – az ország többsége nem veszítette el józan íté­lőképességét (kul­túráját) e néhány évtized alatt sem. Ezek a milliók mindent láttak 1948 óta: megélték az erőszakos iparosítást, a téeszesítést, az össznépi hurráoptimizmus jegyében elkövetett esztelen beru­házásokat, a társadalomra rátele­pedő bürokratikus apparátus tá­madhatatlan uralmát, a gondolko­dás szuverenitásának felszámolá­sát. Látták a becsület, az igazság megtiprását, s látták azok sorsát is, akik arra vetemedtek, hogy tilta­kozzanak a torz berendezkedés ellen. Ezek a milliók nemcsak a tée­szekben, gyárakban, hivatalokban, irodákban voltak fellelhetők, ha­nem – a párt- és tanácsi szerveze­tekben is. Mindenütt, ahol hatott az évszázadok alatt felhalmozódott er­kölcsiség, ahol a megfontoltság s a túlélés történelmi tapasztalata ve­zette az emberek cselekedeteit.

Most látni csak, milyen bonyolult viszonyokat hozott létre a látszólag egyértelmű kádári rendszer, s hogy milyen terheket rakott a történelmi igazságtételt követelők vállaira. Mert – s ezt is látnunk kell – az igazságtételre azok is jogosultak, akiket nem tiltottak le, nem ül­döztek el, nem zaklattak ellenkezé­sükért; akik "csak" elviselték a rendszert. Ók is vesztesei annak, őket is elégtétel illeti. Nem paktáltak le a hatalommal – de nem min­denki lázadó, nem min­denki forra­dalmár alkat, s nem áll mindenki a tudatosságnak azon a fokán, hogy cselekvésre késztetően átlássa a vi­szonyokat, és élete vagy egziszten­ciája kockáztatásával küzdjön az el­nyomás ellen.

A "szocializmus" eszméjének erőszakos hirdetése megtette a hatását: évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy végérvé­nyesen bebizonyosodjon diktatóri­kus formájának tarthatatlansága, felerősödjön a demokrácia intézmé­nyének szervezett igenlése. Ne fe­ledjük: az elit értelmiségi csoportok sem egyik napról a másikra jutot­tak erre a felismerésre; a tegnap el­lenzéke teg­napelőtt nagyrészt még revizionista kommunista volt. S meglehet, a hatalmaskodó járási osztályvezetővel szembeszálló falu­si tanító fizetésmegvonása az adott körülmények között "felért" a buda­pesti ellenzéki entellektüelnél el­rendelt házkutatással – csak azt nem kürtölték világgá a hírügy­nökségek.

Kétségtelen: a legtöbbet azok ad­ták, akik publikációs lehetőségei­ket, állásukat, hazájukat veszítet­ték el az ellenállás miatt. Tisztelet, megbecsülés érte. Mégsem mond­hatunk mást: a nemzeti megtisztu­lásban a múlt differenciálatlan ér­tékelése ugyanolyan végzetes kö­vet­kez­ményekkel járhat, mint az eszmék kizárólagosságra törése. Senkinek nincs joga kisajátítani az igazságot: sem a történelmit, sem a hétköznapit. Keservesen megfizet­tünk ezért már néhány­szor a törté­nelemben: még egyszer nem enged­hetjük meg magunknak, hogy emi­att botoljunk el a demokrácia kü­szöbén.

(ÚTON, 1989)