Horn-fok

 

Vannak polgári demokráciák, ahol a pártkongresszusoknak nincs különösebb tétjük: egyfajta szocializációs fórumként szolgálnak, ahol mindenki jól kibeszélheti magát (és a másikat), de­monstrálható az egység, ám az érdemi döntések, stratégiai ter­vek nem ott születnek.

E tekin­tetben az MSZP hétvégi nagy ta­lálkozója egészen formásan idézte a demokráciát. Hogy sok volt a beszéd, az természetes, hogy (majdnem) minden szép és jó, az elvárható a profi párt­politikusoktól, hogy a Kádár-rendszer sem volt teljesen romboló, s hogy ez a kormány sikerrel kerül­te el az előző kabinet úgymond zsákutcába vezető politikájá­nak folytatását, ugyancsak lazán elővarázsolt ideológiai balzsam a küldötteknek és az ország alulképzett polgárainak. Arra persze, hogy az amúgy a polgári demokráciák kormány­zó pártjainak kongresszusaira is jellemző, optimista jövőkép mennyire igazolódik be, majd az 1998-as választás ad választ, s addig még sok víz lefolyik a Keleti-főcsatornán.

A bennfentesek természetesen jó ideje tudták, hogy a lényeg, mármint a belső erő­vi­szo­nyok kérdése már a felkészülés során (netán a pénteki zárt ülésen) eldőlt, a kapitány két­frontos harca sikerrel járt, vetélytársait, a szakszervezeti lobbistákat és az SZDSZ-szim­pa­ti­zánsokat ügyesen kimanőverezte a vezető tes­tületekből. A pártegység – e szép emlékű meg­határozás – tehát erősödött, a kormány ellenében nem jött létre erős hatalmi cent­rum az el­nökségben, a Magyar Szocialista Párt határozottabban vághat neki a szerkezetátalakítás követ­kező alapvető teendőjé­nek, az államháztartás reformjának.

Ez a kongresszus a pártelnök-miniszterelnök Horn Gyula akaratának érvényesülését hozta. Hogy ezt milyen kamarilla-módszerekkel érte el, annak nincs jelentősége, mondhatni belügy. Sokkal fontosabb ennél az, hogy a kocka el van vet­ve, az MSZP-t most már semmi nem tarthatja vissza a meg­kezdett út végigjárásától, attól, hogy szocialista párt létére be­fejezze a piacgazdasági viszonyok kiteljesítését Magyaror­szágon. A rendszerváltozás hatodik évében ezt várja a világ a magyar kormánytól, s erre számít az ország lakosságának táv­latosan gondolkodó része is. Más kérdés, hogy az alagút vé­gén még nem dereng a fény, s az állampolgárok hetven száza­léka vesztesként, egyre reménytelenebb körülmények között éli meg az átalakulást. Hogy miként lehet a reformokat tovább­vinni úgy, hogy a kormány a szavazók körében ne veszítse el esélyeit a következő választásig - a hátralévő két év nagy fel­adványa a szocialistáknak. De hát nem azért szereztek oly sok hasznos tapasztalatot a mun­kásmozgalomban, hogy ne talál­nának frappáns megoldást erre a problémára is.

(Hajdú-Bihari Nap, 1996)