Iszom, tehát vagyok

Végignézek a polcon, hogy valami ösztönzőt találjak az íráshoz. Az unikum elfo­gyott, a pá­linka karcos, a vodkát utálom, sör nincs itthon. Lehet, hogy a józan eszemre kell hagyat­koz­nom?

Miért iszik az ember? Az alkohol jó ideje Magyarország első számú kábítószere, sokak életének mindennapos velejárója, társalgások, baráti összejövetelek, munkahelyi névna­po­zások elengedhetetlen hangulatkeltője, a tizen- és huszonévesek sajátságos önmegvalósítási módja. Iszik a politikus, a művész, az orvos, a pincér, a váltóállító, az áruszállító; férfi és nő, diák és nyugdíjas.

Miért iszik az ember? Az ember azért iszik, mert az ital jó kedvet csinál, oldja a gát­lá­so­kat, fokozza a kezdeményezőkészséget, kedvezőbb színben mutatja az életet, és mert egye­sek­be biológiailag bele van kódolva. De miért iszik a magyar (vagy újabb, liberális szóhasználat­tal: magyarországi) ember? A ma­gyar ember azért iszik, mert hol tatár­ral, hol törökkel, hol osztrákkal, hol némettel, hol orosszal hadakozott, mert kompország katonájaként ide-oda sodródott, mert kis nép fiaként komplexusaival viaskodott, mert nehezen viseli el a másutt hozott döntések következményeit. Van tehát ok elegendő arra, hogy a magyar em­ber sűrűn a szájához emelje a poharát. Ha már úgy adódott, hogy az ivásban keresi az igazságot, a kérdés inkább az: mi kerül a pohárba.

A magyar (vagy: magyarországi) pohár igencsak öblös. Űrtartalma 1945-öt követően az ún. szocializmus kiteljesedésével egyenes arányban nőtt. Történelme zivataros századai során soha nem ivott annyit a ma­gyar, mint a kádári konszolidáció nagy kalandja idején. A tömegek uralmának kora demokratizálta az alkoholfogyasztást is: mindenki annyit dönthetett magába az érleletlen magyar sörökből, a vinkóból termelt magyar borokból és a bur­gonyából párolt magyar szeszekből, amennyi beléje fért. A proletár öntu­dat még a borok között sem tűrte meg a királyt, a nyugatról importált klasszikus italféleségeknek pedig csak a szállodák méregdrága bárjaiban és a pártbizottsági büfékben lehetett helyük. A magyar ember a mennyiség igé­ze­tében élt, az italban sem ismerte a kvalitást, fittyet hányt sorvadó agysejtjeire, és gondtalanul szaporította a májzsugorban elhullottak számát.

Csakhogy, amint a magyar közmondás tartja, egyszer minden jónak vége szakad. A határ egyik napról a másikra megnyílt a világ összes itala előtt. A Lánchíd brandy, a Várda keserű, a Puszta vodka, a Durbincs sógor, a Borsodi világos csapataival szemben felsorakoztak a Grand Marnier, a Ballantines, a Gordon’s Dry Gin, a Smirnoff, a Captain Morgan, a Cour­voisier, a Tequila, a Madeira, a Chianti, a Guiness ütegei, és elszánt harc indult meg a magyar ember agyának birtoklásáért.

A gazdasági csodát produkáló finnek híresen nagy ivók, és a hétvégeken Svédország és Dánia között közlekedő „alkoholkompok” látványa sem valami épületes. A mediterrán orszá­gokban, ahol a rendszeres borfogyasztás a napi élet természetes és élvezetes része, az emberek képesek nagy mennyiséget magukhoz venni anélkül, hogy viselkedésük erőszakossá válna. Valamilyen formában min­denhol mindenki italozik – az euró­pai nemzetek között a franciák jár­nak az élen –, a produktív társadal­makban azonban az alkoholizálás nem a mindennapi tevékenység helyett, hanem az után folyik, és nem a pusztító szeszek, hanem a könnyebb italok részesülnek előnyben.

Magyarországon az éves fo­gyasztás statisztikailag kimutatható aránya 1990-től folya­matosan csökken, ez azonban a fekete-kereskedelem felmérhetetlen elharapózása miatt nem a valós képet festi. A nagyfogyasztó országok sorában nálunk a legkedvezőtlenebb az italfajták megoszlása, az alkohol 48 százaléka tömény szesz formájában gurul le a torkokon. Ma a magyar ember átlagos menüje egy feles kísérővel, legtöbbször sörrel, kapacitás szerint is­mételve. A lakosság inkább iszik, mint eszik, ugyanis az alapvető élelmiszerek fogyasztását meghaladó mértékben, azok kárára növelte az alkoholfogyasztást. A kiadások alkohol­há­nyada, amíg mérhető volt, meghaladta a 10 százalékot.

Az alkoholos italok ára elmaradt az inflációtól, ami növelte hozzáférhetőségüket. A mi­nőségi sör és bor viszonylagos drága volta a nagyobb alkoholtartalmú italok vásárlására ösz­tönöz. Az alkoholfogyasztás átlagos szintjének megduplázódása egybeesik a javakorabeli halálozási mutatók rohamos emelkedésével. Míg 1988-ban 3535-en haltak meg máj­zsu­gor­ban, 1995-ben ez a szám a duplája, 7304 volt, s az alkoholisták ebből következtetett száma 509 ezerről 1 millió 52 ezerre emelkedett.

Az adatok szerint a magyar lakosság jelentős hányada képtelen feldolgozni a társadalmi változá­sokból következő feszültségeket, saját egzisztenciális helyzetének romlását, az elsze­gényedést. Támaszul különböző enyhítőszerekhez (alkohol, cigaretta, drog) nyúl. Be európai volna is jót és keveset inni! De vajon reális-e a nyomoralkoholizmusnak nevezett korszakban a nemes italok fo­gyasztása és a mérsékletesség mel­lett érvelni? Szabad-e a tiszta alap­anyagú, sokáig érlelt, jól kezelt, nemes itókák nevét kiejteni azok előtt, akik pusztulásuk tudatában, a boszorkánykonyhákban szintetiku­san előállított ún. borokra és pá­linkákra fanyalodnak? És: lehet-e ma Magyarországon azt a kérdést feltenni, hogy minek iszik az, aki (anyagilag) nem bírja?

Amióta ember az ember, kábí­tószerekhez nyúl, hogy képes legyen önmagát elviselni. A magyar ember sokaknál különb: keményen szembe­száll az alkohollal is, amit a fogyasz­tás világraszóló eredményei bizo­nyítanak. Az a legény, aki állja – tartja a mondás, és igaza van. Mind­addig, amíg van kinek állnia.

Végignézek a polcon, hogy valami ösztönzőt találjak az írás utáni állapot elviseléséhez. Az unikumot már tegnap megittam, sör nincs itthon, de egy korty whisky még kotyog az aján­dékba kapott üvegben. Akkor hát, egészségemre.

(Hajdú-bihari Napló, 1997)