Minőség, derengve a távolodó időben

Két éve ezen a na­pon vett búcsút a földi léttől az új, demokratikusan megválasztott magyar kormány első miniszterel­nöke. Születésének évét kevesen ismerik, halálának időpontja so­kak számára történelmi dátum.

Antall József valójában nem szü­letett, hanem a magyar történelem egy adott idő­pont­jában: lett. A ke­let-európai földcsuszamlás, a dik­tatórikus rendszer összeomlása tette lehetővé, hogy a rejtőzködő politikai géniusz előlépjen búvó­helyéről. Az akkor még egységes ellenzék soraiban sokan voltak, akik a magyar demokrácia kiala­kulásának tárgyalásos folyamatá­ban megmutatták tehetségüket – ő azonban politikai érzékenységé­vel, elképzeléseinek kiforrott­sá­gá­val, nézeteinek szilárdságával kortársai fölé emelkedett. Maga volt a megtestesült de­mok­rá­cia. Ez volt a küldetése – és ez lett a végzete. Az antalli politika magában hordta kudarcának beteljesülését: a demokráciát demokratikus eszkö­zökkel akarta megteremteni egy olyan or­szágban, amelyet az eleve elrendeltség, a külső irányítottság ál­lapota tett mozgásképtelenné évti­zedeken keresztül.

Ha valaki, akkor maga Antall lát­ta ezt a legvilágosabban, mégis vál­lalta a kamikáze sze­repet. Ahhoz tartotta magát; hogy az igazi demokrata nem rendbe tenni, hanem hely­zetbe hozni akarja országát, hogy az emberek a szabadság önként vállalt keretei között alkotó mó­don bontakoztathassák ki legjobb képességeiket. Antall létrehozta ezt a helyzetet: függetlenné tette Magyarországot, megteremtette a demokratikus berendezkedés és a piacgazdaság poli­tikai és jogi kereteit, az ország elemelkedésének feltételeit. Csak egyre nem volt képes: az ön­állóságról leszoktatott, egzisztenciálisan megnyomorított la­kosság tömegei helyébe a lehe­tő­sé­gekkel élni képes és akaró öntuda­tos, felvilágosult, kezdeményező ál­lampolgárokat állítani.

Kevés államférfi akadt a magyar történelemben, akit életében ennyire szándékosan fél­reértelmeztek volna, akire ennyi sarat, ilyen sok alantas jel­zőt dobáltak volna ellenfelei. Tud­ták: a korábbi rendre és érdekviszo­nyokra az ő színre lépése jelentette a legnagyobb veszélyt. Tartását, méltó­ságát konzervatív életidegenségként, szellemének vibrálását úri gőgként, az elkerülhetetlen megszorító gaz­dasági intézkedéseket szociális érzé­ketlenségként magyarázták. Antall József, a rendkívüli iróniával és ön­iróniával megáldott államférfi nem volt hiú ember, de nehezen viselte el a törpék kórusát, a méltánytalansá­gok nyilait, vergődött az ármányko­dások hálójában. Történelmi szük­ségszerűség volt, hogy teste hama­rabb feladja a küzdelmet, mint ahogy politikája vereséget szenvedett?

Ha hiszünk az eleve elrendeltségben, akkor abban is bizonyo­saknak kell lennünk, hogy a minő­ség csak önmagával mérhető, s a távolság növekedésével egyre tisz­tábban mutatkozik meg az időben.

(Hajdú-bihari Napló, 1995. december 12.)