Sárospatak - új kikötő?

 

Múlt, hírnév, dicsőség. Sáros­patak – ejti ki a nevet a mű­velt polgár, és a magyar törté­nel­mi nagy személyiségei, eseményei vonulnak el lelki szemei előtt. Okkal: a református kollégi­um valaha az ország minden részéből vonzotta a növendékeket, kisugárzó ereje messze túlnőtt a város határain. Emelkedett útirajzírók elősze­retettel nevezik Bodrog-parti Athénnak a zemp­léni hegyek karéjában meghúzódó telepü­lést, s valóban, kevés magyar város büszkélkedhet ilyen megejtő földrajzi fekvéssel, szellemi arcéllel.

Patak mítosza ma is eleven. Éven­te turisták tízezrei látogatnak ide, az ország északkeleti csücskébe, megilletődötten végigjárják az is­kolakert – református gimnázium – (újabban) mű­velődési ház – Bodrog-part – Rákóczi vár útvo­nalat, s aligha gondolnak arra, hogy csak az egyik Patakkal talál­koztak. Mert a történelmi emléke­ken, az épületeken, a vízen kívül van egy másik Patak, az Alma Ma­terhez gyermeki szeretettel ragasz­kodó egykori diákoknak az egész világot behálózó köre; és van egy harmadik Patak is, az ország szegény peremvidékén ta­lá­l­ható, munka­nélküliséggel, tőkehiánnyal, inf­rastrukturális elmaradottsággal küszködő, az év túlnyomó részében egészen hétköznapi életet élő, ti­zenötezer lakosú kisváros.

Nem illik kimondani, de elhall­gatni sem lehet: Sárospatak törté­nelmi jelentőségét száza­dunkban előbb Trianon, majd a kommunis­ta rendszer alapvetően megingat­ta. Azzal, hogy a Felvidék, Kár­pátalja és Er­dély más or­szágok része lett, Patak hatóköre drámaian beszűkült A kom­munista diktatúra az államosítással és a négyosztályos gimnázium beveze­tésével újabb csapást mért a Kol­légiumra. Megszakadt a több évszá­zados protestáns vonal, a tanárok nagy nemzedéke a hetvenes-nyolc­vanas évekre kihalt vagy nyugdíj­ba ment, s a négy évnyi pataki di­­áklét már nem eredményez olyan szoros kötődést az is­kolához és a diáktársakhoz, mint tette azt annak előtt a nyolc osztályos gimnázium. A rendszerválto­zás következtében a reformá­tus egyházhoz visszakerült in­tézmény ma is a helyét keresi, miközben – a kívülálló szá­mára érthetet­len okból – felépült a ver­senytárs, az ál­lami Árpád ve­zér gimnázium.

A hetvenes évek végéig Sárospatak elhanyagolt, jelentéktelen kis vidéki településnek szá­mított, s úgy tűnt, hogy már csak a múltjából él. Akkor azonban valami megmoz­dult. Ta­lán az öregdiákok nem bír­ták már nézni a sorvadást, és moz­gásba hozták a „pataki lobbit", ta­lán dinamikus vezetők kerültek a város élére, mindenesetre elkezdő­dött a belváros re­kon­struk­ciója: új ut­cák létesü1tek, átjárók nyíltak, nagyvo­nalú ren­dezői kéz nyoma lát­szott a fő ut­cán és kör­nyékén. Az új művelődési ház tervezésének si­került megnyerni Makovecz Imrét, a magyar organikus építészet lege­redetibb képviselőjét, s a felépült csodapalota a város építé­szeti ne­vezetessége lett (még akkor is, ha használói szerint funkcionálisan sok kívánnivalót hagy maga után). Makovecz később lakóházak, majd az ugyancsak nevezetessé vált Árpád vezér gimnázium tervezésé­vel jelentősen hozzájárult az egye­di, humán léptékű városkép for­má­lásához.

Ez azonban csak a külső. Ha a látogató a városban jár-kel, a pol­gárokkal beszélgetve bo­rúlátó vé­leményekkel találja magát szemben. Azt mondják, hogy Pataknak van múltja – de jövőképe nincs. A vá­ros ugyan épül-szépül, ám irányítá­sából hiányoznak a távlatos, nagy léptékű elképzelések. A rendszer­változás óta még senki nem fogal­mazta meg a település hosszú távú fejlesztési terveit; azt a stratégiai célt, amely minden döntést meg­határoz. És töb­bek szerint az egyet­len kitörési esélyt a történelmi és művelődési örökség adja, amelyre építve 10-15 éven belül kulturális és idegenforgalmi célponttá lehet­ne formálni Sárospatakot.

Ehhez adva vannak a termé­szeti és környezeti feltételek. A hegyek karéja pazar lát­ványként vonzza a szemet, a város bővelkedik történelmi aurájú kon­cert- és kiállítóhelyekben (Vár-templom, Református templom, Rákóczi-vár lovagterme, Várudvar, Vörös torony, Református Kollégium Repozitóriuma, Sárospataki Képtár, illetve a Művelődés Háza), erős a helyi képzőművészeti és ze­nei élet, vannak főiskolák, élénk az amatőr mozgalom. Ez azonban ma már önmagában kevés: ennek a célnak az eléréséhez új típusú kulturális-menedzseri és az idegen­forgalom igényeire érzékeny vállal­kozói szemléletre van szükség. Tény, hogy a kultúra ma Magyar­országon vákuumba került: az ál­lami támogatás csökkenését még nem ellen­súlyozza a magán mecenatúra – szerepe például elhanya­golható a Művelődés Háza 45 mil­lió forintos költségvetésében –, de ha az ország talpra áll, akkor ismét megnő az igény olyan szolgáltatá­sok – utazás, kikapcsolódás, kul­turális javak fogyasztása, konferen­ciaturizmus – iránt, amelyek egyelőre kevesek kiváltságának szá­mítanak.

Patakon jelenleg a hagyomá­nyos intézményi szemlélet jegyé­ben nagy költséggel mű­ködtetnek változó hatásfokú egységeket. A fejlett nyugat-európai országokban, ahol a kultúra képviseletére és vé­delmére egész iparág szerveződött, jó ideje a programszemlélet nyert létjogosultságot: az részesül támo­gatásban, aki érdekfeszítő és közön­ség centrikus programok tervével képes előállni. A kulturális beru­házások munkahelyteremtő szere­pe felismert lehe­tőség, a kultúra és az idegenforgalom összekapcsolása egy város gazdálkodása szempont­jából természetes gyakorlat. Szám­talan példája van annak, amikor egy település leleményes ötlet­em­berei révén „kitalálja" magát, és valamilyen kulturális kínálattal rá­írja a nevét a térképre. Pataknak óriási előnye, hogy már nem kell kitalálni, „csupán" a döntést meg­hozni és a mód­szert kidolgozni ah­hoz, hogy mindaz az érték, ami itt az évszázadok során felhalmozó­dott, a város érdekében gazdasági haszonra legyen váltható.

Hogy ehhez van-e Sárospatak­ban elegendő erő, nem tudni. De azt igen, hogy talán egyik magyar város sem rendelkezik ilyen szelle­mi háttér országgal – a volt diákok hálózatával –, mint Patak. Ha a város ezt a kapacitást képes volna saját jövőjének szolgálatába állí­tani, fel­készülten, kínálati helyzet­ben várhatná azt a napot, amikor Magyarország európai integrációja teljessé válik. S akkor nemcsak a nosztalgiázó öregdiákok, hanem az idelátogató hazai és külföldi ven­dégek is énekelhetnék: Bodrog partján van egy város...

(Hajdú-bihari Napló/Szó-Kép, 1996)