Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Expresszvonat Berlinbe

 

Nyugati pályaudvar, augusztus 15. déli egy óra. A hőmérséklet árnyékban 30 fok, háti­zsákkal 35. A váróterem dugig felmálházott fiatalokkal, a hangosbeszélő több­ször be­mondja: az Expressz Utazási Iroda szervezésében különvonat indul a tizedik vágányról Berlinbe 13.45-kor.

Az úticél: Berlin, Alexanderplatz

Az úti cél egyelőre még elérhetetlen messzeségben lebeg. Ideges idegenvezetők próbálják a 400 ember között megtalálni azt a harmincat, akik a csoportjukba tartoz­tak. A résztvevők fele hajdú-bihari, másik fele az ország különböző részeiből jött, csak annyi a közös bennük, hogy nem ismerik egymást. Az abc betűit mutató feliratok segítik az eligazodást, s lassanként csakugyan rende­ződni látszanak a dolgok, egyre több csoport rázódik össze s kerekedik fel, hogy birtokba vegye a vonaton kijelölt szakaszt. Már csak mi árválkodunk a váróban; Kati, az idegenvezető – aki „civilben" a külkereskedelmi főiskola másodéves hallgatója, és ez az első külföldi útja – lemondóan számolgatja a hiányos csoportot, míg jelen sorok írója – a csoport vezetője – egy indián rezzenéstelen arcát öltve igyekszik eleget tenni megbízatásának. „Végül is mi azokért vagyunk felelősek, akik itt vannak" –  

Felvillanyozódik a társaság, mert izgalmas percek következnek: a helyezkedésen dől el, ki kivel, hogyan utazik majd egy napig. A „behajó­zást" megússzuk személyi sé­rülés nélkül, a kedélyek lecsillapodnak. Az előrelátóak még egy utolsó kísérletet tesznek az üzemanyagtartá­lyok feltöltésére, s később sű­rűn áldják eszüket: a vonaton ugyanis nincs büfé kocsi. Húsz órát – benne egy éjszakát – utazunk másodosztályon, ülve: akárha Mekkába indul­nánk szen­ve­désekkel terhes vándorútra. Kétezer forin­tért úgy látszik, ennyire futja. És Berlin mégis köze­lebb van, mint Mekka.

Csoportunk nemhogy gyarapodna, de közben néhányan más kocsikba iga­zolnak át. Végül tizenöten maradunk: a két vezető s az egyik elit debreceni középis­kola leendő harmadikos diák­jai, többségükben lányok. ,,Ah, bimbózó fiatalság" – mereng ismerkedés közben a cso­portvezető, aki már a har­madik X-ét tapossa. De nincs sok ideje meditálni, mert elő ­kerülnek a rántott csirkék, konzervek, üdítők, és min­denki a táplálkozás gyönyö­reibe feledkezik. A vonat pe­dig fut, egészen a cseh hatá­rig, ahonnan kis malőr miatt kevesebb utassal indul to­vább: valakiről kiderül, hogy érvénytelen az útlevele. Pedig szóltak. Az újabb eseménnyel Pozsonyig kell várni. A szomjúságtól szenvedő, jóllakott fiúk álmosan megrohanják a csapokat; egyikük elnézi az órát és vele a vonatot. Sze­rencséje van, mert innen még nincs messze a magyar határ. Nehezebb problémával kerül szembe az a srác, aki Brnóban egy szál rövidnadrágban marad a peronon. Elképzel­jük az állomásfőnök arcát, amint a lenge öltözetű ma­gyar bekopogtat hozzá iratok, pénz és nyelvtudás nélkül. Bohumil Hrabal történetei­be illő jelenet. (De lám, azt rebesgetik a cseh-német ha­táron, hogy egy mozdonyon utánunk hozták az eltévedt bárányt.)

Robog a vonat az éjszakában. Dombok és erdők sziluett­jét sejtjük a félhold fakó fé­nyében. Valahol egy cement­gyár mellett haladunk el: a színünk hirtelen megváltozik. Húz­nánk fel az ablakot, de reménytelen; még Pesten be­ragadt. Hideg álmunk lesz ...

Reggel igyekszünk életet lehelni elgémberedett tagja­inkba. A táj kiegyenesedett: zöld mezők, fasorok, patakok, ez már az NDK. Derékszög­ben metszett parcellák, fe­szes kerítések, rendezett por­ták, szürke házak, Trabantok. Tíz óra, már meg kellett vol­na érkezni. Nem jár­hatunk messze; az egymás hegyén hátán sorjázó hétvégi házak jelzik a nagyváros közelségét. Sehol egy szabad négyzetmé­ter, de hogy ez a sűrűség mennyivel jobb a város tömegénél, nem tudjuk belátni. Viszont nem is a mi dolgunk.

A köztársasági palota

Hirtelen riadó fut végig a vonaton: két perc múlva leszállunk egy külvárosi pálya­udvaron. Már fékez is a sze­relvény, a peronon feltűnnek az FDJ-os egyenruhákba bújt vendéglátók. Lábunk német földet érint. Idegenvezetőnk információért megy, s hama­rosan német kollé­gájával tű­nik fel: Carmen 23 éves, sző­ke, szálkás hajú, szemüveges, tipikusan német lány, amúgy tanárnő. Mostantól kezdve ő kalauzol bennünket az NDK fővárosában. Befut az S-Bahn, amivel az Ostbahnhofra in­dulunk. Kati hirtelen a fejé­hez kap: a csomagja! Nem hozta el valaki? A peronon hagyta a kavarodásban, ro­han érte vissza.

Hiába.

Akkor kezd kicsit gyanússá válni a dolog, amikor néhány háztömb megkerülése után né­met idegenvezetőnk egyre sűrűbben szólítja meg a já­rókelőket, hogy merre lehet a Humboldt Egyetem kollé­giuma. No, sebaj, nem árt egy kis kutyagolás a hosszú út után. A többi magyar csoport már félórás előnyre tett szert, mire mi a bejárathoz érünk, úgyhogy szépen kivárjuk so­runkat. Szemben egy neon­reklám a Neues Deutschlandot hirdeti. Szobakulcsaink a husza­dik emeletre szólnak, ami csak azért látszik proble­matikusnak, mert mindössze két lift van az épületben, s azok is kiismerhetetlen rendszerben működnek. Négy­száz magyar tömörül mo­tyóival a kollégium bejáratánál, s kezdjük egyre jobban be­csülni a debreceni Újkert tervezőit.

Hanem aztán a panoráma kárpótol a megpróbáltatásokért! Bérházak az ötvenes évek stílusában, bérházak a hatvanas évek stílusában, bérházak a hetvenes évek stí­lusában, s már épülnek a nyolcvanas évek bérházai. A tévétorony büszkén magaso­dik a város fölé. De meleg ­víz nincs, mert tisztítják a csöveket.

A szálláshelytől S-Bahnnal két megálló a híres központ, az Alex, ahol egy hatalmas étkezdében fogyasztjuk el menünket naponta három­szor. A lányok még élénken emlékeznek a hazai koszt ízé­re, úgyhogy kezdetben tartózkodóan viselkednek. Többen – köztük a csoport vezetője – először szósznak nézik a sűrű levest, s a krumplira öntik, de hát végül is egy helyre kerülnek. Amúgy panaszunk nem lehet az ételre s a körülményekre.

A délután szabad. A szer­vezők végig megkímélnek at­tól, hogy szorosra zárt prog­ra­mokkal tegyék próbára teherbíró képességünket, bár német vezetőnk segítségével önállóan is vállalkozhatnánk városnézésre. A csoport ki­sebb egységekre szakad, né­hányan fejünkbe vesszük, hogy felmegyünk a tévéto­rony tetejére; legjobb, ha mindjárt látjuk, hova kerül­tünk. A gyorslift gyomrunk­ba gombócot gyúrva száguld a 203 méteres magasság felé. Alattunk az Unter den Linden, amit a branderburgi ka­pu szakít meg; mögötte egy másik város.

Távolban a Brandenburgi Kapu

Tizenhat éves útitársaink korukat és hírüket megha­zudtoló élénkséggel hallgat­ják a rögtönzött órát, miközben lassan forog velünk a torony. Fel­tűnnek Kelet-Berlin hatalmas lakótelepei, múzeumai, újjá épített és romos templomai, a Spree, a Lenin-szobor, a Karl-Marx Allee és a többi széles sugárút. Most bírjuk a várost, érezni véljük méreteit, jelleg­zetességeit, lüktetését. Igen, ez az, ezért jöttünk, ami eztán következik, jószerivel részlet­kérdés. De vigyázzunk: in­nen fentről szalagok az utcák, dobozok az autók, és az üzle­tek előtt sorban álló embe­rek sem többek hangyáknál. Ideje alászállnunk, nehogy teljesen elvétsük az arányokat.

Berlinben úgy tartják, hogy augusztusban tetőződik a magyarok inváziója: derék honfitársaink ellepik az üz­leteket. Pedig ma már alig van itt olyan áru, amit ott­hon ne találnánk meg; igaz viszont, hogy árban jelentős különbséggel. Kicsiny csopor­tunkat is megfertőzte a vá­sárlás ingere; mindenkinek van valamilyen határozott célja, és akad, aki egész lis­tával érkezett. A beszerzés azonban jó vadászösztönt és kitartást igényel: meglepően sok a hiánycikk és az áruk rapszodikusan fordulnak elő. A csillogó-villogó Köztársa­sági Palotában a trafik vonz­za leginkább tekintetüket, s az ókori kincsekkel zsúfolt Pergamon múzeumban is azon jár talán az eszünk, hogy merre kapható Salamander cipő.

Vendéglátóink az egyik délután kétórás városnézést szerveztek. Autóbuszozás főbb útvonalakon, Pergamon múzeum, de mindenekelőtt a treptowi emlékpark, ahol az 1945-ben elesett szovjet katonák sírja és emlékműve a látnivaló.

Treptower Park

Berlin – ha szabad így mondani – nem magyaros típusú város. A második világháborúban csaknem teljesen elpusztult, minden részét újjá kellett építeni, s ebben elsősorban a cél­sze­rűség s nem a környezetesztétika diktálta a feltételeket. Hiányzanak a régi, nekünk kedves klasszicista házak és negyedek. A múzeum negyeden, egy-két épen maradt régi épületen és az Alexander Platzon kívül alig akad ér­demleges látnivaló.

Az „Alex" a tévétoronnyal, a világórával, a Berlin Szállodával modern, repre­zentatívnak szánt városköz­pont. Mintha minden helybé­linek és turistának erre vol­na dolga, délután már alig fér itt a sok ember egymás­tól. Kirakatok, üzletek traszparensek, jelszavak és tömeg, tömeg, tömeg. A bodegáknál olcsó levest és virslit gyűrnek magukba a vékonypénzűek, s gyorsan cserélődnek a söröskriglik is.

A hatnapos útból három és felet töltünk Berlinben, s amennyire ez idő alatt lehet, kezdjük megismerni a várost. Az estéket – hol másutt? – diszkóban verjük el, ami azonban korántsem megy olyan egyszerűen. Étkezdénk estére táncos szórakozóhellyé alakul át, ahová csak ellenőr­zés mellett lehet bejutni. Sor­ba állítanak, megszámlálnak bennünket, összeszedik a pénzt, s csak ezután nyerünk bebocsátást a vágyak szenté­lyébe.

És eljön a búcsú, egy barátsági est formájában. Másik, még hatalmasabb étte­rembe megyünk. Terített asztalok, köszöntő beszédek. Középen hosszú asztalnál ülnek a vendéglátók és a vendégek vezetői. Jó hangulat­ban poharazgatnak, amitől még jobb hangulatuk kere­kedik.

Felharsan a zene, megtelik a táncparkett.

S aztán megint ugyanaz a vonat. Este nyolckor indu­lunk, most úti csomagokat ka­punk.

Másnap délben, miközben a vonat már a Duna ezüst csík­ja mellett robog, a javítha­tatlan csoportvezető felfedezi, hogy a sörösüveg az ablakon bizonyos szögben kilógatva olyan búgó hangot ad, mint egy hajókürt.

Dudálva lépjük át a ma­gyar határt.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)