Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Finnország közel van

 

„Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba" – jutott eszünkbe a görög bölcs mondása, amikor a debreceni Délibáb népzenei együttessel 1979. február 4-én Helsinki repülőterén északi ro­konaink földjére léptünk.

Jóllehet másodszor volt részünk ebben a szerencsében – az együttes három éve, e sorok írója hat éve járt először Finnországban –, mégis igaznak éreztük a több ezer éves szállóige érvényességét. Néhány év alatt a világ is sokat változott, mi is benne, s lehet-e egy országot valaha is úgy megismerni, hogy az: ismételt látogatás ne tartogasson új ízeket, izgalmakat, felfedezéseket?

Az élő magyar népzene követeként Európa tíz országában mutatkozott be eddig a Délibáb, de Finnország számukra is kivétel a sorban. 1976-ban a kaustineni népzenei fesztiválon, személyesen győződhettek meg arról, miképpen viszonyulnak a finnek hozzánk, magyarokhoz, mennyire valós érzelmi töltésű szemükben a rokonság fogalma S ez különösen így van Jyväskylä-ben, Debrecen testvérvárosában.  A finnek békepolitikájukkal olyasmit tettek le a nemzetközi diplomáciai élet asztalára, ami az egész világ elismerését kivívta, s ami nemzetközi öntudatukat is új tartalommal telítette. A 80 ezer tó és ki tudja, hány ezer fenyves erdő országában nagyon komolyan hisznek a leszerelésnek, az enyhülésnek, a népek közeledésének és barátságának eszméjében, s ennek gyakorlati érvényesítésében nekünk, magyaroknak kitüntető szerepet szánnak. Jó példa erre a testvérvárosi kapcsolatok egyre szélesedő köre, a gyarapodó politikai és kulturális egyezmények rendszere, amelyek révén a Délibáb is eljuthatott Jyväskylä-be.

Ezek a gondolatok persze ott, a helyszínen váltak kézzelfogható valósággá, s teremtették meg azt a közeget, amely az együttes szerepléseinek hátterét adta. A Délibábot a Jyväskylä-i tél elnevezésű kulturális rendezvénysorozatra hívták meg. A kéthetes seregszemle, amelyet a baloldali pártok összefogásával tizenegyedszer rendeztek meg, a kapitalista Európában egyedülálló jellegű és méretű kezdeményezés. Célja, hogy változatos kulturális programokat kínáljon a város lakosságának; azon belül is elsősorban a munkásságnak. A gyárakban, üzemekben, hivatalokban és egyéb helyeken lezajlott 80 program között voltak színházi, zenei estek, kiállítások, filmbemutatók, gyermek- és nyugdíjas műsorok. Természetesen mindennek politikai töltése volt. Finnországban a politikai meggyőződést nem kínálják tálcán; aki a szám­talan párt és csoportosulás valamelyikére voksát adja, az elkötelezte magát annak valamennyi következményével. A politikum a társadalmi élet szinte minden területét áthatja, s igen erős a demokratikus érzület.

A Jyväskylä-i tél idei rendezvényei két fő témakör jegyében zajlottak: a munkásság szerepe az enyhülésért és leszerelésért vívott harcban; illetve a munkásosztály feladatai és lehetőségei a nyolcvanas években. Ezeket a kérdéseket neves finn politikai személyiségek részvételével kétnapos tanácskozáson vitatták meg. Ezen kívül konferenciát rendeztek az afrikai helyzetről, amelyre Angola küldötteit is meghívták.

A Jyväskylä-i tél történetében először fordult elő, hogy a tetemes költségekből az állam és a város is részt vállalt. A programok nagy része egyébként ingyenes volt, s a végén ven­déglátóink elégedetten könyvelhették el, hogy a rendezvényeket mintegy 35 ezer ember, tehát a város lakosságának nagyobbik fele látogatta. Szovjet hegedűművész, svéd politikaidal-együttes, lengyel pantomim-csoport, magyar népzenei együttes tették nemzetközivé a prog­ra­mokat. A Délibábnak jutott az a megtiszteltetés, hogy a rendezvénysorozat ünnepi záró­hangversenyét adja.

Zene és közönsége

Jyväskylä-i ismerkedésünk során – foglalkozásunkból következően – különösen a zene­oktatás és a város zenei élete érdekelt bennünket. A kép, amely így kialakult, talán a magyar olvasó számára sem lesz tanulság nélküli.

Akármerre jártunk, ha zenére terelődött a szó, mindenütt elismeréssel emlegették a magyar zeneoktatást. Elismeréssel és egy kis irigységgel, mert bizony a finn általános iskolákban korántsem kap olyan szerepet a zenetanítás, mint nálunk. Igaz, voltunk olyan iskolában, ahol minden tanteremben állt egy pianínó, de ez inkább a kivétel: a nem szakosított osztályokban nincsen egységes módszer és szemlélet, amely korszerű alapokra helyezhetné a munkát. A zenei tagozatok felépítése hasonló a mienkhez, a tanulók önként jelentkezhetnek ezekbe az osztá­lyokba.

Jyväskylä-ben konzervatórium is működik, amely ott is párhuzamos iskola. A cél a szakemberképzés és a tömegzenei nevelés, de a mérleg nyelve egyértelműen az utóbbi felé billen; a nyolcszáz hallgatóból mintegy száz marad zenei pályán átlagban, ők magasabb fokozatot az egyetem zenei tan-székén szerezhetnek, főképpen elméleti tárgyakból. A végzettek ugyanazt a diplomát kapják kézhez, mintha Helsinkiben a Sibelius Akadémiát látogatták volna.

Ami a város zenei életét illeti, szervezetileg rendkívül bonyolult, szinte áttekinthetetlen. A városi tanács csak meglehetősen szűk területen gyakorol felügyeletet, mert az egyetem, a konzervatórium, az általános iskolák, a vallási felekezetek, az egyéb intézmények saját maguk szervezik zenei programjaikat, így történhet meg, hogy olykor egy-egy estére négy koncert is jut. A városnak nincs független hangversenyterme, így a legtöbbször az egyetemét veszik igénybe. Van ugyan egy kitűnő akusztikájú templom is, de már öreg, és nem erre a célra építették.

Jyväskylä zenei életében fontos részt tesznek ki a téli és nyári kulturális rendez­vény­so­ro­zatok. A nyári fesztivál magas szintű, a legrégibb Finnországban. Mesterkurzusaira a legjobb külföldi és hazai muzsikusokat hívják meg. Ezek a sorozatok a komolyzene hasznos propa­gandistái, amire nagy szükség van, mert a zene Finnországban korántsem mindenkié. A munkássághoz nagyon nehéz közel vinni a klasszikus muzsikát; a koncerteket általában egy szűkebb létszámú elitközönség látogatja.

Egy város zenei életét nagymértékben befolyásolja az öntevékeny együttesek száma. Jyväskylä egyetlen hivatalos együttese a 30 tagú városi szimfonikus zenekar. A gyakorlat szerint havonta három koncertet adnak, és sűrűn szerepelnek a megye többi településén is. Az énekkarok száma megállapíthatatlan, tény viszont, hogy húsz kórus kap kisebb anyagi támogatást a városi tanácstól.

A népzene nem játszik lényeges szerepet a város életében. Talán azért, mert ezen a vidéken, a két országhatár között nem alakult ki sajátos karaktere. A nyilvántartott népzenészek többsége idős ember. Szakmai szervezetbe tömörülnek, fellépési lehetőséghez is így jutnak. Nem éri el a tömegesség szintjét a dzsessz sem. Klub az egyetemen működik, főképp a fiatalok látogatják. Van a városnak egy big bandje is, amely amatőrökből és a szimfonikus zenekar tagjaiból alakult.

Felsorolásunk végére maradt a fiatalság zömét foglalkoztató rockzene. A diszkó hullám Jyväskylä-t sem kerülte el, de nem tudta teljesen kiszorítani az együtteseket, amelyek külön­böző helyeken szép számmal muzsikálnak, bár országos hírű most nincs közöttük. Szintén van szakmai szervezetük, amely érdekeiket védi. Nagyon figyelemre méltó a városi tanács viszonya a műfaj képviselőihez; anyagilag támogatja a szervezetet, gyakorlásra termeket bocsát a zenekarok rendelkezésére, tanfolyamokat szervez részükre fővárosi szakemberek bevonásával – mindezt a zene színvonalának emelése érdekében, mert felismerték, hogy a rock- és popzene a fiatalok közös nyelve, s jobb, ha ezt minél magasabb szinten beszélik.

Korántsem biztos, hogy a Jyväskylä-ben látottak egész Finnországra általánosíthatóak. A zenei élet színvonala és szervezettsége talán nem éri el a mienket, de azt is figyelembe kell venni, hogy Debrecen háromszor nagyobb város Jyväskylä-nél. Nem elhanyagolható szempont viszont, hogy Finnországban nagyon erős az öntevékeny zenei mozgalom. Klubokban, egyletekben, kulturális találkozókon vagy otthon saját kedvükre rengetegen zenélnek; ez az, ami a muzsikát mégis tömeges méretekben élteti.

„Délibábos” tájakon

25 fokos hideg, csikorgó hó, vattaszínű fenyőerdők, csodálatos, lankás táj. A természet hangsúlyos jelenléte szabja meg talán leginkább Finnország arculatát, s formálja a maga képére az embert is. A hosszú, fagyos telek otthonukba kényszerítik a járókelőket, lelassítják a mozdulatokat; a szauna tisztító gőzében elernyednek az izmok, lehiggadnak az indulatok, s harmonikus, nyugalmas hangulat lesz úrrá a hajszásabb (onnan nézve: vajon mi végre ez a rohanás?) vidékről érkezetten is.

A százfokos hőségben van idő az elmélkedésre, a viszonyításra. A sztereotípiák, melyek bennünk Finnországról kialakultak, most tartalommal telítődnek. A finn építészet, ipar­mű­vé­szet eredményeit nem katalógusokból és magazinokból szemléljük, hanem valós megje­le­nésükben. Alvar Aalto múzeumában járunk, s aztán az utcára lépve szemben találjuk magunkat azzal, amit a nagy építész megálmodott. Tisztaság, rend és természetesség – igen, talán ezek a kulcsszavak. Szállodánkat – úgy, ahogy van – megkomponálták: az anyagok, a formák, a színek úgy harmonizálnak egymással, mint Kodály Esti dalának szólamai. Sehol egy hivalkodó gesztus; minden finom, diszkrét és esztétikus. Lehet, hogy ez mégiscsak álom?

Ügy tűnik, Finnországban sikerül olyasfajta egészséges életformát és szemléletet kiala­kítani, amely egyelőre számos ország előtt elérhetetlen példaként lebeg. Az állandó mé­rics­kélésnek, hasonlítgatásnak persze nincs sok értelme. Mások a mértékegységek ott, abban a tör­ténelmi-társadalmi-természeti környezetben, s megint mások itt nálunk, Közép-Európában. A kérdés inkább az: lesz-e, lehet-e egyáltalán egységes, általános emberi értékrend, amely félelmektől, gyűlölségektől, fenyegetésektől mentes célként áll majd az emberiség előtt? A finnek a maguk módján megkísérelnek választ adni erre; feleleteikre érdemes figyelni.

Amit egy hét alatt lehet, igyekeztünk mi is mindent emlékezetünkbe vésni. Vendéglátóink mértékletes, szépen felépített programot állítottak össze számunkra; az első két nap szabadon ismerkedhettünk a várossal. Jyväskylä nem túl jellegzetes település; bár van néhány szemet gyönyörködtető modern épülete és lakónegyede. (Jó párat Aalto tervezett.) De hiányoznak azok a történelmi házak, amelyek a régi és új együttélésével változatosabbá tehetnék a városképet. A város meglehetősen szétszórt, laza szerkezetű; központjában a négyemeletes házak dominálnak. A debreceni lakótelepekhez hasonló épületeket elvétve láttunk. A külterületeken a természetbe illeszkedő, egy-két szintes, kertes, szalagszerű, emberszabású lakások épülnek, persze nem fillérekért.

Menetrendünk a harmadik napon változott meg, ettől kezdve naponta kétszer léptünk fel. A finn közönség nagy érdeklődéssel figyelte a magyar népi muzsikát, s érthetően különösen a régi hangszerek, a tekerőlant, a kecskeduda, a töröksíp, a doromb nyerték meg tetszésüket.

Mondhatni sztár volt a Délibáb ezekben a napokban. A megyei lap már a megérkezést követő második nap fényképes riportban mutatta be az együttest, az egyik országos lap pedig a szakmunkástanulóknak adott koncertről számolt be. A hírvivők külön sajtótájékoztatón talál­kozhattak a Délibábbal, és zenés beszélgetést sugárzott velük a helyi rádióállomás. A Schaumann gyárban adott koncertről a televízió is felvételt készített.

S aztán eljött a búcsúest, a Jyväskylä-i tél záróhangversenye,. Ezt a fellépést nagy várakozás előzte meg, vendéglátóink már napokkal előbb – büszkén újságolták, hogy – ami ritka – mind a 800 jegy elővételben elkelt. Ennek megfelelően az egyetem díszterme – a város egyetlen kielégítő méretű és akusztikájú színházterme – zsúfolásig telt. A finn rádió a műsor első részét egyenes adásban, a második részt felvételről közvetítette, s ez csak fokozta az amúgy sem csekély felelősséget.

Szerencsére ez a súly nem bénította meg az együttest: a rövidre fogott, frappáns ismertetők közvetlen kapcsolatot teremtettek a közönséggel. A szatmári, nyíradonyi, bözödi, somogyi, hortobágyi, széki, gyimesi dallamok és ritmusok, a sohasem látott hangszerek hamar megtették a magukét: kisimultak, mosolyra húzódtak az arcok – a nézőtéren ült a megye és a város több vezetője –, s a végén ütemes taps köszönte meg a magas színvonalú előadást. A Délibáb tagjai boldog, megkönnyebbült sóhajjal jöttek le a színpadról; befejezték küldetésüket, megdolgoztak a sikerért.

Alvásra ezen az éjszakán nem sok idő maradt. A koncertet követő fogadás után fél kettőkor kerültünk ágyba, s hajnali fél négykor már száguldott velünk a busz Helsinki felé. Amikor a finn légitársaság DC 9-es gépe a levegőbe emelkedett, valószínűleg mindannyian arra gondoltunk, mennyi minden történhet egy rövid hét alatt! Jó érzés volt tudni, hogy nem üres kézzel jöttünk: ízelítőt hoztunk magunkkal abból a zenéből, amely a legjobban kifejezheti egy nép lelkivilágát. Adtunk, de kaptunk is.

A hét nap alatt sokfelé jártunk, sok emberrel találkoztunk. A tárgyi világ megismerésén túl bepillanthattunk a finnek életformájába, gondolkodásmódjába. Beszélgethettünk zenei szakem­berekkel, egyetemistákkal, gyári dolgozókkal, Jyväskylä vezetőivel (a Finn-Magyar Társaság által szervezett szaunaesten a polgármester is részt vett), a vidéki fellépéseket követő vacso­rákon a kisvárosok képviselőivel, általános iskolai tanárokkal. Mindenütt megkülönböztetett érdeklődéssel fogadtak, s tapasztalhattuk, hogy a személyes kapcsolatokon túl a népek köze­ledésében milyen nagy lehetőségei vannak a művészeteknek. (Küldöttségünk vezetője, Tarr László, a Debrecen városi Tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője konkrét tár­gyalásokat folytatott az együttműködés további bővítéséről.) A fogadásokon, pohár­köszön­tőkön – amelyekben nem szűkölködtünk – újból és újból szó esett a két nép barátságáról, amelynek valós tartalmát végig érezhettük. Csak abban nem voltunk biztosak, hogy a rokonság tudata itthon is ennyire áthatja-e a közgondolkodást.

Ez az egy hét érzelmileg is sokat jelentett a csoportnak. Hazatérve magunkkal hoztunk egy darabka Finnországot: Pekka, Markku, Juha és a többiek arcát, a levegő ízét, a fenyők illatát, a szauna melegét. Ez a Finnország most már közel van hozzánk, velünk marad.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)