Hatvannyolc

Most már lehet róla beszélni. Nevén is lehet ne­vezni az egykori „szocialista segítségnyújtást". Ma úgy mondjuk: invázió volt.

Akadtak persze néhányan, akik már akkor is úgy fogalmaztak, sőt, tiltakozó aláírásokat gyűjtöttek. Őket aztán később indexre tették, állásukból el­bo­csá­tották. A szöveg, a mindent beborító máz alól hogyan is hallatszott volna néhány értelmiségi kiáltása!

Invázió volt, s mi nyakig benne. Megint a rossz oldalon a történelemben. Ez volt az új gazdasági mechanizmus meghirdetésének esztendeje. Évek pangása, belső lefojtottsága után valami másnak a kezdete. Ó, a rendszer reformálásának az illúziója! Mennyien hittek abban, hogy a rendszert meg lehet javítani! Azt gondolták a jóravaló cseh elvtársak is, hogy képesek lesznek a kiutat megmutatni, az „emberarcú szocializmus" vízióját valóra váltani. A politikai bizottság ülésére berontó szovjet fegyveresek látványa aztán megmutatta nekik, hogy milyen az a kiút, amit a rendszer kínál. Hegemonisztikus törekvéseket, világbirodalmi ambíciókat, totális elnyomást a „Nagy Testvér" részéről; alávetettséget, a nemzeti önállóság feladását, társadalmi meghasonlottságot az ütközőzónában fekvő szerencsétlen közép-európai országok sorsaként. Ez volt hatvannyolc tanulsága.

Volt? Emeljük tekintetünket az égre, s mormoljuk magunk megerősítésére: igen, volt. Addig, amíg csak úgy, titokban, egymás között, halvány célzásokban volt szabad a dolgok természetére utalni, addig volt ez a tanulsága hatvannyolcnak. És ma? Ma az: a világi dicsőség múlandó. Kimondhatjuk bátran és szabadon, saját akaratunkból, már csak egy icipici szorongással a szívünkben. Semmi sem örök a történelemben, minden változik, a nap nem kel fel kétszer ugyanúgy, eszmék tündökölnek és hunynak ki, rendszerek jönnek, mennek, világhatalmak omlanak össze: csak az ember örök, a Föld ura és szolgája, a teremtő, a jobbító, az ellenálló, a változtató, a bele nem törődő, a nyughatatlan ember. És a remény, ami az ember sajátja, a teremtés motorja, az élet kulcsa.

Hölgyeim és Uraim, Elvtársak! VAN REMÉNY!

Csak addig bírjuk ki.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)