Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Iskola a sziget közepén

 

Angol iskolában volt szerencsém járni ezen a nyáron. Természetesen nem önszántamból került erre sor, mert ha az érdeklődőt a jó sorsa a szigetországba veti, egyéb dol­ga is fontosabb annál, mint hogy egy vidéki kisváros álta­lános iskolájában töltse az idejét. 

Én mégis örülök, hogy eleget tettem az invitálásnak, mert olyasfajta élményben volt részem, amire kevés magyar oktatási intézmény kínál alkalmat.

Az iskolába Maggie hívott meg, aki Steve (a barátom) élettársa, filozófia szakot végzett az egyetemen, de csak itt kapott állást az iskolában. A csakot idézőjelbe kellene tulaj­donképpen tennem mert nem az iskolát minősíti, pusztán arra utal, hogy Maggie végzettsége meghaladja az itteni kihasználtságát, de Maggie elhivatottságára és erkölcsi tartására utal, hogy ő ezt a munkát is ugyanolyan lelki­ismeretességgel és odaadással végzi, mint ha egy londoni kutató­intézetben elemezné korunk fő gondolati áramlatait Ennyit Maggie-ről.

Az iskola a város külső részén található, modern épü­let. A modern szó ebben az esetben persze semmit nem fejez ki, mert hiszen nálunk a Hajdúváz-technoiógia a modern (vagy már nem?), Angliában pedig a vörös tégla, amely technológia legalább hétszáz éves. Az épület alap­rajza azonban valószínűleg formabontó, amennyiben nem téglalap alakú osztálytermeket, hanem szabálytalan, hat-nyolcszögletű, belül szintkülönbségekkel tagolt, egymásba nyíló ajtókkal összekapcsolt tanulóegységeket foglal ma­gába.

Maguk az „osztályok” is megérnek egy külön mesét. Zsúfolva vannak polcokkal, bá­bukkal, babákkal, játékok­kal, „szemléltető eszközökkel”. Padok sehol, a gyerekek kerek asz­talok körül ülnek, hatan-nyolcan. Lazaság, spon­taneitás, munkára orientáltság látszatát kelti a berende­zés és az elrendezés. Mindenki csinál valamit, valószínű­leg a praktikum jegyében, az önállóságra neveltetve.

Maggie azt mondja magáról, hogy félénk, s ennek kö­vetkeztében a gyerekek is félénkek. Az bizonyos, hogy nem tépik ki egymás fülét, nem ordibálják túl a másikat, s nem hivatkoznak arra, hogy az apukájuk pénzügyi elő­adó.

El vannak foglalva a maguk dolgával.

Az egyik kislány a rajzait válogatja. Most megy a „má­sodik” iskolába (secondary school), s az első négy osztály­ban produkált munkái közül kettőt be kell küldenie je­lentkezés gyanánt Ö választja ki, ő dönti el, hogy melyi­ket tartja arra érdemesnek. Tizenegy évesen. Odahozza megmutatni kedvenc iskolai fehér patkányát. Minden tar­tózkodásomat legyűrve magamhoz veszem az amúgy ba­rátságos kis jószágot, s megsimogatom. Maggie mondja másnap, hogy ezzel tettük a legnagyobb hatást a gyere­kekre.

Aztán megmutatjuk a térképen Magyarországot, eléne­kelünk egy magyar dalt (Deb­recenbe kéne menni – ?), és magyar pénzeket osztogatunk. Érdekes módon ez a prog­rampont a legnépszerűbb, pedig ha tudnák, hogy a forint­nak nincs angol megfelelője! Esemény vagyunk az osz­tály – egyszóval a terem – életében.

A szünetben a tanáriba vonulunk, ahol frissen főzött angol kávéval és süteményekkel kínálnak meg a tanárkollégák. Megjelenik az igazgató is, akiben semmilyen megrázkódtatást nem okoz hívatlan jelenlétünk. A frissí­tő után még egy másik csoportnak is be kell mutatnunk produkciónkat – az álmélkodás, a siker itt sem marad el. Némi nehézséget az okoz csupán, hogy – igaz, régi – an­gol diplomámmal egy kukkot sem értek a gyerekek kér­déseiből. Persze, félénkek ők is.

A röpke látogatás ezzel véget is ér. Csak amikor az aj­tón kívül kerülünk, akkor jövök rá, hogy valójában sem­mit nem tudtunk meg az iskola eredményeiről. Nem hal­lottunk számokat arról, hogy tanulmányi, sport-, vöröske­resztes, magaviseleti, jólöltözöttségi, kvalifikáltszülői ver­senyeken hogyan végeznek az iskola tanulói. Nem szóltak arról sem, hogy a tanárok közül ki milyen kitüntetések­kel, illetve rokonokkal rendelkezik. Ebben a tekintetben teljesen tudat­lanul hagyjuk el a vörös téglás épületet.

Csak később gondolkodom el azon, hogy lányunk, aki otthon a város egyik kvalifikált iskolájában most fejezte be a második osztályt, miért merült ki annyira a tanév végére, miért nem tud elaludni este, miért ugrik ki reg­gel az ágyból, mint egy nyúl, s miért nem megy addig játszani, amíg másnapi feladatát el nem végezte. Eszem­be jutnak a jó beosztású szülők is, akik a figyelem meg­annyi jelével, drága ajándékokkal halmozzák el a tanító néniket – nyilván puszta szeretetből. És eszembe jut a barátságos nevelő, aki az igazgató névnapjának köszönté­sére kórust szervezett az osztály jó fülű gyerekeiből.

Hogy el ne felejtsem: ez egy kísérleti iskola volt Angliában.

(Hajdú-bihari Napló, 1988)