Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Közép-Európa vonat

 

Hát itt ülök megint a varsói vonaton, mint tíz éve minden október utolsó szerdáján, út­ban a varsói jazz jamboree-ra, több­század magammal.

Mellbe vág a látvány, amint végigbaktatok a szerelvény mentén. A kocsikban egymás he­gyén-hátán az utasok, a pol­cok nyögnek az egymásra hányt, degeszre tömött táskák alatt. Sokan a folyosóra szorul­va csomagjukon guggolnak le­mondóan. Ez itt a nagy keres­kedelmi útvonal csóróknak és neppereknek; forint, zloty, márka, dollár, korona, schil­ling – hosszú lesz az éjszaka.

Pedig megfogadtam, hogy soha többé Kelet-Európa vonat, inkább gyalog, tevehá­ton vagy tengeralattjárón.

A pohár Berlinben telt be 1986-ban, éjjel fél tizenegy­kor, amikor a szerelvény az indu­lás előtt tíz perccel tolatott be az állomásra, s több száz em­ber rohangált föl-alá kocsiját keresve. Mi is, nyolcéves lá­nyunkkal, akit élete első kül­földi útján (odafelé a repülőt próbáltuk ki) a hálókocsizás örömével akartunk megaján­dékozni. Hálókocsi nem volt a vona­ton – hiába vet­tük meg rá a jegyet mi, bolygó magyarok, a fal túlsó oldalán, nyugatnémet márkáért, három­szoros áron (Magyarországon és Berlin­ben ugyanis nem lehetett), – a MÁV másodosztályú ülőko­csit állított be helyette. De mi­re a kapkodásban ez kide­rült, már tömve volt a vagon, s ott álltunk a gyerekkel, a cso­magokkal a tizenöt órás út előtt. Végül az első osztályra kapasz­kodtunk fel, ott még volt néhány hely Prágáig, míg a zord cseh kalauz ki nem ebrudalt ben­nünket, és ugyanúgy álltunk, mint öt órá­val azelőtt Berlinben. Újra rohanás, a vonat elején két üres magyar kuset vesztegelt, mutattuk jegyünket a magyar kocsikí­sérőnek, aki lekezelő mo­sollyal utasította vissza, oda nem érvényes, de három kilóért minden további nélkül kinyitja nekünk az ajtót.

Nem írt róla dolgozatot a lányunk, most is remegő gyomorral kö­zeledek a hálókocsihoz, hulla­fáradt vagyok, aludni akarok. Nemrég Katowicében a lengyel kalauz dollárért honfitár­sainak játszotta át az érvényes jeggyel felszálló magyar csa­lád fülkéjét, de ez itt Budapest, egy zalaegerszegi és egy szombathelyi sráccal kerülök össze, ők is ugyanoda igyekez­nek, nekem Unicum van, nekik házi pálinkájuk, kelleme­sen telik az idő, még sört is kerítünk. A kalauz csíkos füzetet ha­lász elő a fiókjából, abban bön­gészi az árakat, látjuk, forint­ban 33,70, ő persze negyvenet mond, ez itt Kelet-Európa, len­gyel-magyar két jó barát, együtt isszák egy­más borát, de a sört mi isszuk, negyvenért a langyos szlovák löttyöt.

És másnap újra, mert a vo­nat öt órát késik, ennyi idő kel­lett a zöldsapkásoknak a ren­geteg csomag átfésülésére. Ha most hivatalos kiküldetésben vagyok, és lekések egy fontos tár­gyalást – de ez nem Japán, ahol a vasúttársaság ötperces késé­sért már kárpótlást fizet. Ugyan ki kárpótolt bennünket 1974-ben, amikor a prágai pá­lyaudvaron vacogva vártunk három órát a berlini gyorsra, ifjú nászutasok, összebújva, egymást mele­gítve? Kaland volt az is, hogy haj­nali háromkor végre felkapaszkodhattunk a vonatra, igaz, csak a folyosóra, s a vécéajtó­hoz préselődve zötyögtünk Berli­nig.

Vagy amikor három évvel később, Várna felé tízen jutottunk egy fül­kére, én fönn alud­tam a cso­magtartóban, összekuporodva a hátizsákok között, félve a hirtelen fékezés miatti eséstől – s mégis vidáman érkez­tünk meg. És korábban, Jugoszláviában, Titográd és Belgrád között, ami­kor kapatos, sötétbajszú szerbek ánizspálinkával kapacitáltak, és nem mertem vissza­utasítani, pedig majd kifordult tőle a gyomrom. Igen, voltak élményeink, ül­tünk a krak­kói vonaton is, etet­tük a főtéren a galambokat, utaztunk Leningrádba kániku­lában, lehúz­hatatlan ablakok mögött, működésképtelen lég­kondicionáló és két matrjoska társaságában.

És Varsóban 1981-ben, másfél hónappal a katonai diktatúra bevezetése előtt, köz­gaz­dászok, szocioló­gusok címével a noteszunk­ban, utcai randevúk, sétáló elemzések a lengyel helyzetről, kolbász, kávé „cserébe", és felkerestük a ba­rakkot, ahol a Szolidaritás lap­jának szerkesztősége székelt. A főszerkesztő-helyettes beje­lentés nélkül is szívélyesen fo­gadott, ránk szánt egy félórát, fiatal magyar értelmiségiekre, lapszámokat, jelvényeket adott, éreztük a feszültséget, ami a levegőben vibrált; az új­ságokat azóta is fiókom mé­lyén őrzöm, a jelvényt egyszer feltettem egy vállalati ünnep­ségünkön, összes „kitünteté­semmel” egyetemben, ala­posan megnézték.

És bennem van az este, 1983-ban (vagy '84-ben), ami­kor a Kultúra és Tudomány Palotája előtt a koncertre igye­kezve katonai páncélautók, vízágyúk, elfüggönyözött rendőrségi kocsik között ha­ladtunk el a sötétben, néhány nappal a Popieluszko-gyilkosság után, jámbor magyar jazzkedvelők; a téren, ahol nappal teherautókról csirkét, fagyasz­tott halat, húst mértek új­ságpa­pírba csomagolva, rosszul vol­tunk a látványtól, és szégyelltük eladni forintjainkat, a nepperek minden harmadik magyart átvágták, hiába is­mertük a trükköket. Sorok álltak min­denütt, a moziban is, ahová jazzfilmet nézni ültünk be, tévedésből. Varsó bom­bázását vetí­tették, s mi ülve maradtunk, mert a sok háborúellenes propagandafilm után a valóság iszo­nyatával találkoz­tunk, lerombolt, kiégett házak­kal, hullákkal, törmelékkel, a lótetemek bon­tására várók so­rával, s egy katonasapkással, aki már az újjáépítéshez kez­dett, arcán el­szánt­sággal, sze­mében reménnyel. Amikor kiléptünk a térre a háború sötétje után, ott kígyóz­tak a sorok a teherautók előtt, s mohó kezek nyúltak a fa­gyasztott fartőért.

Most üres a tér, nagy része elkerítve, feltúrva, épül a met­ró, ki tudja, mikor lesz kész. Soha, mondják a lengyelek, pedig a pályaudvar környéke egy év alatt is sokat változott, mö­götte felépült a Holiday Inn, előtte a Marriott negyven-valahány emeletes, üvegacél tubusa. Amerikai luxusszállo­dák. „This is not America", hirdette pár éve a fesztivál jel­vénye iro­nikusan, hol van ma már az irónia, jön az amerikai tőke, csak tessék, tessék, ki be­szél már itt zlotyról, röpköd­nek a tízezrek, százezrek. Ha a pénzzel egyszer elszabadul a ló, vége min­dennek, bizodalom, morál, eszmények föl­akasztva a fogasra, a túlélés törvénye lép életbe, a szerzés ketrecébe szorul az eldurvult lélek.

A kétféle pénz kettős tuda­tot, kettős értékrendszert szül; ami megfizethető, az silány, ami minőségi, az megfizethe­tetlen, és a hazai a silány és a külföldi a megfizethetetlen, a Benetton, Salamander, Borg, Guy LaRoche és más nyugati márkaboltok, delikát üzletek szomszéd­ságában lepusztult önkiszolgáló éttermek, tej-, kenyér- és húsboltok, mind­egyikben a zloty a fizetőesz­köz, csak a számrendszer elté­rő, emitt papír nélkül a kosárba pakolt kenyér, negyed kiló sajt, amott csillogó-villogó, kato­nás rendben sorakozó polcok teákkal, konyakokkal, bon­bo­nokkal, a szem paradicsoma, és dollárért minden marék, minden ajtó megnyílik.

Sorok mindenütt, egy éve azért, ami nincs, most azért, ami van; fáradt, elégedetlen te­kintetek, a világ szeme Len­gyelországon, a lengyelek sze­me a világon, várakozunk a Remont bejáratánál, tüleke­dés, verekedés jegy már nincs, de a gorillák húszezerért been­gedik a magyarokat a felkapott egyetemi jazzklubba, a füstös, félhomályos helyiségben al­koholgőz, marihuána-illat és dübörgő zene. A program éj­félkor kezdődik, régebben le­ugrottak az ame­rikai sztárok is, és hatalmasat ráztak, ma már csak elvétve tévednek be, lengyelek játszanak az egyre részegebb lengyeleknek és magyaroknak.

Az amerikai újságíró és a mexikói diplomata – éveket töltöttek Varsóban – ugyanazt ma­gyarázza, hogy ez már nem az a Lengyelország, ide nem jó visszajönni, a nép ideges, türelmetlen, a válság fene­ketlen, tenyészik a közöny és a cinizmus, a jövő kilátástalan, pedig a Szolidaritás van hatal­mon, csak hát az örökség. Ma mondta be a tévé a berlini tün­tetést, Prágában szétverték a felvonulókat, Budapesten ki­kiáltották a köztársaságot, reng a föld Kelet-Európában, néhány év múlva talán érde­mes lesz újra visszajönniük.

A Sala Kongresowa előtt mindig fúj a szél, a bejutásra várakozók csoportokba verőd­ve, dideregve ácsorognak a lépcsőkön. Lengyelek, ma­gyarok, csehek, keletnémetek, igazi zarán­dokhely, a magya­rok mindig felismerhetők, hosszú hajjal, szakadt tornaci­pővel, hátizsákkal, viszkis-üveggel a kezükben. Egy garni­túra jegy 30 ezer, de egy ötö­sért már beenged az ajtón­álló, míg a másik félrenéz, harminc éve jelkép ez a fesztivál, az ellenállás, a nonkon­for­mizmus, a szabadságvágy szimbó­luma; Kelet és Nyugat muzsi­kusai azonos zenei nyelvet be­szélnek egymással és a közön­séggel, ez a mi kelet-európai fesztiválunk zlotyért, forintért, koronáért, dacolva, mivel is da­colva; már csak egy amerikai sztár és egy lengyel együttes szerepel esténként, good bye, East- Europe, te közös sors, mi­ért hívjunk meg szomszédos ze­nekarokat, ha az amerikaiakra is összegyűlik nyolcezer ember, fölösleges kiadás volna, szétzi­lálódott a kulturális élet, csak túléljük a peresztrojkát, csak ki­bírjuk, amíg beköszönt a nor­mális létezés.

Délben indulok vissza, cso­da történt, egyedül szállok fel a hálókocsiba, fáradtan dőlök ágyba, Katowicében arra ébre­dek, hogy a szomszédos fülké­ben magyar szó hangzik, nem nyílik az ablak, ordít valaki, a fene vigye el, kivágódik a fül­kém ajtaja, idősebb férfi ront be, mit sem törődik azzal, hogy itt valaki alszik az ágyon, lerántja az ablakomat, adjad Lujza a bőröndöket, gyorsan, a csillárt meg a bundát is, na hála istennek, minden fenn van, sziasztok, s azzal átcipekedik a fülkéjükbe a szajréval.

Kattognak alattunk a kerekek.

(Magyar Fórum, 1989)