Szeku-sztori

 

Most elmesélem, hogyan töl­töttem félórát 1990 februárjában a román Securitate fog­sá­gában.

Marosvásárhelyre indultunk Márkus Béla és Cs. Nagy Ibolya debreceni szerkesztő-kollé­gák­kal, hogy - mindenekelőtt a kéz­iratszerzés szándékával - meglá­togassuk az ottani ismerő­söket, írókat, szerkesztőket. Véletlenül aznapra esett a nevezetes néma tüntetés, amelynek mi is szeren­csés tanúi lehettünk. A felvonulás végén kocsiba ültünk, és házigaz­dánk, az Igaz Szóból Látóvá átke­resztelt szépirodalmi folyóirat tit­kára, Gálfalvi György kertes la­kása elé hajtottunk, amely éppen a volt Securitate-központ mellett fekszik. Ideális hely egy irodal­már részére, bár nagynénjétől örökölte, s csak néhány éve lakik itt. A kapuban egy cetli fogadott a következő szöveggel: „Tüntetni mentünk, várjatok meg!"

Vártunk hát, s miközben fel-alá sétálgattunk a szűk utcában, hir­telen ötlettel elővettem fényképe­zőgépemet, s egy kockát csinál­tam a szeku kerítéssel övezett, négyszintes épületéről. Még el sem rakhattam a masinát, amikor felpattant a szürke kapu, s egy zöld egyenruhás, fiatal, bajuszos román tiszt sietett felénk. Idege­sen gesztikulálva azt kérdezte ro­mánul, hogy mit akarunk, miért fényképeztünk, majd kivette ke­zemből a gépet, beterelt bennün­ket a laktanya udvarára, és bere­teszelte mögöttünk a kaput. Első meglepetésünkből felocsúdva til­takozni próbáltunk, mondván, hogy kint semmilyen táblát nem láttunk, miért ne fény­ké­pez­het­nénk, egyébként sem tudjuk, hogy mi ez az épület - de haszta­lan, a tiszt nem akarta meg­érteni kifogásainkat, s a géppel eltűnt a nagy épületben.

A várakozás tétova percei kö­vetkeztek, bár egyáltalán nem voltunk nyugtalanok, rossz tréfa­ként fogtuk fel a dolgot, hiszen úgy gondoltuk, ez csak volt a sze­ku központja, a forra­dalom elsö­pörte az intézményt, s most a re­guláris hadsereg rendezkedett be benne. Több mint félórát fagyoskodtunk az udvaron, közben a tiszt többször visszatért a géppel a kabát­zse­bében, látszott rajta, hogy tanácstalan, szeretne intéz­kedni, de képtelen megoldani a helyzetet. Igyekeztünk rábeszélni arra, hogy az egésznek nincs je­lentősége, csak emlékbe készült a fotó, adja vissza a masinát, de nem tudtunk vele szót érteni - amíg „véletlenül" ar­ra nem járt egy civil ruhás férfi, aki „véletlenül" tudott magyarul, s vállalkozott a tolmácsolásra.

Neki is elmagyaráztuk a tényál­lást, mire mindketten eltűntek az épületben, s hosszú percek múlva azzal tértek vissza, hogy a pa­rancsnokság kérése: vegyem ki a filmet, szeretnék megnézni, mi van rajta. Ekkor jöttem arra rá. hogy maguktól nem boldogultak a kis automata Minolta gépem­mel, ezért volt a tanácstalanság. Heves alkudozás után végül meg­ígérték, hogy másnap tíz órakor visszakapjuk a tekercset - az egy kocka kivételével. Éppen távoz­tunk, amikor megérkezett házi­gazdánk, tisztázta kilétünket, s a megváltozott hangulatban barát­ságos kézfogással váltunk el őre­inktől.

Másfél óra múlva, amikor épp a hazulról hozott őszibarack pálinkát kortyolgattuk, meg­szólalt a csengő, s a szobába lépett a civil magyar férfi az előhívott filmmel. Köszönettel visszaadta, majd udvariasan arra kért, hogy az ügy­intézés végett hadd írja fel címün­ket és az útlevelünk számát. Mi­után az utóbbit megkapta, meg­nyugodva távozott.

S hogy a személyes élményen túl mi az egészben az érdekes? Az, amit házigazdánk figyelmeztetőként tudomásunkra hozott: a cégért átfestették, az egyenruhák­nak más a színe, de ő ugyanazokat a főnököket látja nap, mint nap a kapun át közlekedni, ugyanazo­kat a nyomozókat ismeri fel a zölddé vált öltözetben, akik an­nak előtte időről időre őt is behí­vatták, és kérdéseikkel zaklatták. Sőt, meg van arról győződve, hogy amit az ő szobájában beszé­lünk, azt ötven méterrel arrébb ugyanúgy hallják, mint két hó­nappal ezelőtt. Igaz, néhány régi arc helyett újakat lát, de az egyko­ri szeku-központot változatlanul a titokzatosság lengi be, s a magas kőkerítés mögé ma sem tekinthet be illetéktelen szempár.

Amit most már a mi elvett film­kockánk is „tanúsít".

(Magyar Fórum, 1990)