Béla Fleck + Marcus Roberts: Across the Imaginary Divide
Valószerűtlen párosítás. A bendzsóhoz hasonló hangszerek ugyan számos népzenében előfordulnak, s az amerikai népzenében is afrikai hatásokra honosodtak meg, hogy aztán a jazz kialakulásakor a zongora társaivá váljanak – együttesüket mégsem könnyű a modern jazz természetes jelenségeként felfogni. Más furcsaság is van: Marcus Roberts zongorista, aki Wynton Marsalis együttesében vált ismertté a 80-es években, a klasszikus jazzhez vonzódik, újabban a jazz és a komolyzene integrációja foglalkoztatja, míg Béla Fleck a pengetős hangszer jeles művelőjeként a funkytól a világzenéig megannyi stílusban és partnerrel kipróbálta magát (olyan zongoristákkal is, mint McCoy Tyner). Véletlenszerű találkozásukkor 2009-ben azok a bizonyos angyalok szálltak át a szobán; ez vezetett később a 12 saját számot tartalmazó lemez megszületéséhez. Nemcsak a hangszerösszetétel, hanem a bluegrass, a blues, a swing, a hard bop és a latin zene elemeinek szokatlan házasítása is bizsergést vált ki a hallgatóból. Nem mintha a napjainkban bevett ironikus, távolságteremtő, posztmodern megközelítésről volna szó. Ellenkezőleg, itt minden azonos önmagával, beleértve a jazzt és a többi hagyományos amerikai zenét. A szerzemények többségében a gyakori stiláris, tempó- és dinamikai váltások lendületes szvingbe torkollnak. Fleck virtuóz technikája szabadon szárnyal: hol a bluegrass pattogó nyolcados akkordbontásaival kíséri a zongoraszólót, hol gitárszerű, egyujjas improvizációkkal viszi a prímet. Roberts kevésbé látványosan, de kivételes zenei tudással és játékkultúrával veszi ki részét a lendületes közös muzsikálásból; mégsem jutnának messzire kiváló partnereik, Rodney Jordan bőgős és Jason Marsalis dobos nélkül.
****
(Gramofon, 2012/3)