Találkozás Stockholmban

A térkép mindenre kiterjedő és alapos, ahogyan egy mérvadó térképnek lennie illik. A „Stora Mossennél szállj le, gyere át az alagúton, menj a házsor végéig, s ott a Magyar Ház" baráti útmutatást ezért nem nehéz követni. Stockholm egyik külvárosában vagyunk, ott, ahol a házsor véget ér, egy nagy park közepén.

A gyepen mezei nyulak futkároznak, fürgén ugorják át a kis patakot, kerülgetik a Volvókat, Fordokat, amelyek a ház mellett parkolnak. Ez a kétszintes jói megtermett villa a svédországi magyarság „szíve", az országos központ szék­helye. Néhány éve a városi tanács igen leromlott állapotban adta át a magyaroknak haszná­latra, s bizony sokuk áldozatos kétkezi munkájának köszönhető, hogy barátságos, vonzó ott­hont formáltak belőle.

Ma paprikás csirke a vacsora. A szakács kötényben, tányérba rakva teszi elénk a fej­a­dagot, a salátához külön tálka dukál. „Úgy becsüljétek meg, hogy drágább a zöldség, mint a hús" – jegyzi meg valaki, miközben jó étvággyal falatozni kezdünk. Csütörtök van, 15-20-an lehetünk a teremben, ma a szabadságharcosok találkoznak. Régi ismerősök ülnek az asztal körül; érződik, félszavakból is értik egymást. A beszélgetés a politikára terelődik, indulatos megjegyzések érik a svéd szisztémát. „Európában már csak Albániában és Svédországban van kommunista uralom" – hangzik a minősítés, s hamarosan kiderül: a kritika nem a jóléti állam szociális magatartását, hanem mindent látó, mindent adminisztráló kontrollszerepét illeti.

Leszedik az asztalt, következik egy kis hazai beszámoló, majd a kötetlen eszmecsere során laza csoportokra oszlik a társaság. Körbevezetnek a házon, mutatják a konyhát, a tánctermet, odafönn a nagy előadót és a könyvtárat. Most már alkalom nyílik arra, hogy Jakabffy Ernővel, a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének elnökével egy sarokba félrehúzódjunk. A finom vacsora után jöhet a munka, előkerül a magnó.

Ki hova?

• Időseket és fiatalabbakat egyaránt láttam itt az este. Mi a helyzet most a bevándorlással, milyen magatartást tanúsít Svédország az ideérkezőkkel szemben?

- Az újabb menekülési hullám '85-'86-ban kezdődött, s '88-ban ért a csúcsra. Ma 65-70 menekülttábor van az országban, magyarokat 16 helyen tartanak. Az érkező csoportokat oda teszik, ahol éppen hely van, ebből rengeteg káosz keletkezett. Például az iraki-iráni háború idején egy helyre pakolták a két országból érkezetteket. Vagy egy szobában helyeztek el erdélyi románokat és magyarokat. Jellemző a „hozzáértésükre", hogy hiába könyörgök már több, mint két éve: ne útlevelük, hanem nyilatkozatuk szerint osztályozzák őket. Képtelenek erre a lépésre.

• Szavaiból azt veszem ki, hogy a szövetség nem csak a már letelepedettekre, hanem a most érkezőkre is kiterjeszti figyelmét.

- Feltétlenül. Korábban, még a kommunista érában volt egy bizonyos légifolyosó Budapestről, s az érkezőknek legalább 25-30 százaléka annak köszönhette befogadását, hogy valaki közülünk kiment eléjük, és segített tolmácsolni, intézkedni. A táborlakók számára magnós nyelvleckéket szerkesztettünk, és elláttuk őket mindenféle szükségleti cikkekkel. Egészen egy évvel ezelőttig – amikor a disznóságok miatt kénytelenek voltunk kritikát gyakorolni –, nagyon jó kapcsolatunk volt a bevándorlási hivatallal. Megtudtuk, hol vannak magyarok, s aztán havonta tettem egy körutat, felkerestem a táborokat, anyagokat vittem, és összeírtam a panaszokat. Külön bizottságunk foglalkozik a menekültekkel.

• Mi készteti Önöket erre? Hiszen sokan a jobb élet, az anyagi gyarapodás érdekében hagyták el hazájukat, ez a munka pedig lemondást, időt követel, hogy ne mondjam: áldozatot. Vagy ez is egy kapocs az óhazával?

- Az, hogy mi 1956-'57-ben eljöttünk, nem azt jelenti, hogy hátat akartunk fordítani Ma­gyarországnak és a magyar népnek. Mi a nyomorult, igazságtalan, gazember rendszer elől jöttünk el. Hogy aztán azok, akik tavaly kerekedtek fel...? Nézze, én senki fölött nem törhetek pálcát; megértem, még ha az összmagyarság szempontjából helytelenítem is, hogy azt mondja valaki: a gyerekének itt jobb jövőt találhat, ezért szerencsét akar próbálni. De ez nem elég a letelepedéshez, ezért a legképtelenebb érveket találják ki az üldöztetésükről. Ezzel sajnos önmagukat is lejáratják, meg bennünket is.

Záródó ajtók

• Elég komoly eltérések lehetnek a különböző időkben érkezettek felfogása, mentalitása között...

- Óriásiak. Becsléseink szerint 22-24 ezer magyar él Svédországban, ennek fele '56 táján jött el. Mintegy 2,5 ezer volt már itt korábban, a többiek azóta érkeztek hullámszerűen. Mi az '56-os érzéseinket és célkitűzéseinket hoztuk magunkkal, ez a nagy csapat homogén, együtt érző társaság volt, amely rányomta bélyegét az itteni magyarságra. Aztán a hetvenes évek végén a kádári vidám barakkból érkezők az orrunk alá dörgölték, hogy mit jártatjuk a szánkat, Magyarország nem is olyan rossz, Kádár a nemzet atyja stb. Egy időben erős ellenhang hallatszott a magyar táborban.

• És ma? Fogad-e még magyarokat Svédország?

- 1989 július elsején szigorú határozat született, amely szerint a románoknak vízum kell, a magyarokkal pedig szóba sem állnak, a rendőrség senkit nem vesz nyilvántartásba. No, persze, ilyen-olyan kapuk mindig akadnak, száz érkező közül hat el tudja intéztetni, hogy itt maradhasson. A romániai magyarok státusa más. A bevándorlási tanács legutóbbi ülésén éppen én vetettem fel a tisztázás szándékával, és foglaltattam jegyzőkönyvbe, hogy az erdélyi magyaroknak továbbra is járjon a menekült státus, mert ha valaha volt, akkor most van magyar üldözés Romániában.

• Ekkora szava lehet itt egy nemzetiségi szövetségnek? Gondolom, ezt nem kismértékben szervezettségüknek köszönhetik.

- Összesen 3500 tagunk, húsz egyesületünk van. A 23 svédországi nemzetiségi szövetség elé az észtekkel, lettekkel és finnekkel együtt példaként állítanak bennünket. Az elmúlt harminc évben összesen két szervezetet keresett fel személyesen a bevándorlási miniszter: az észteket és a magyarokat. Az '56-os forradalom harmincadik évfordulóján három miniszter mondott beszédet, s kettő a bankettünkre is eljött a Magyar Házba. Bevándorlókkal ilyen még nem fordult elő.

• És milyen a kapcsolatuk a magyar külképviseletekkel?

- Semmilyen. Mereven elzárkóztunk attól, hogy a magyar követséggel bármilyen nexusba kerüljünk, holott másfél éve rendszeresen kapjuk a meghívókat. Első alkalommal. 1989 novemberében Horn Gyula előadásán jelentünk meg testületileg, mert honorálni akartuk azokat a pozitív tetteit, ahogyan Romániával, illetve a keletnémetekkel eljárt. Ezt annyira nagy jelentőségűnek ítéltük, hogy eltekintettünk attól, minek a titkára volt harminc évvel ezelőtt.

Macska, egér

• Ez volt az első lépés a svédországi emigráció és a hivatalos Magyarország közti kap­csolatteremtésben?

- Mi állandó aktivitásban voltunk és vagyunk, rendszeresen készítünk memorandumokat a svéd kormánynak, a Skandináv Tanácsnak, az Európa Tanácsnak, a magyar minisz­té­riumoknak. Amikor Kádár János először itt járt, eljuttattunk hozzá is egy tiltakozást, amely­nek svéd nyelvű változatát kérésünkre a svéd külügyminiszter is átnyújtotta neki. Ezt nagy elismerésnek tartjuk.

• Feltételezem, hogy a magyarországi politikai átalakulás a svédországi magyarokra is hatással van. Hogyan élték át az elmúlt másfél esztendő hazai történéseit?

- Ez a legizgalmasabb kérdés számunkra. A hazai politikai tagozódás itt is jelentkezett: erős MDF-és SZDSZ-táborok alakultak ki. Mi megpróbáljuk privát kérdésnek tekinteni a hovatartozást; ennek firtatása Svédországban egyébként is nagy tapintatlanságnak számít.

• Miképpen alakultak ki ezek a törésvonalak itt is?

- Nagy hatást gyakoroltak ránk a pártok ide látogató személyiségei, többen miattuk kötelezték el magukat. Itt járt Csoóri, Csengey, Csurka, Lezsák, illetve Konrád, Fényi Tibor, Solt Ottília, Petri György. Korábban a szélső ellenzékiek közül többen eljutottak ide a Soros-ösztöndíj támogatásával. Ez a kör rendszeresen járt Nyugatra különböző képzésekre. Az év elején két hónapot otthon töltöttem, magam is tapasztalhattam, milyen profi módon kezelték a tömegkommunikációt. A módszereiket azonban nem tartom helyesnek. Azt híresztelni Nyu­gaton az MDF-ről, hogy antiszemita, fasiszta szervezet, rendkívül veszélyes. Ez a párt csak­nem 50 százalékos felhatalmazást kapott a választóktól, tehát okkal azonosítják a magyar nép egy részével. Ilyetén minősítése megbocsáthatatlan, felelőtlen magatartás; nem találok rá más szót, mint haza- illetve népárulás. S amit otthonról a nyugati sajtóba betáplálnak, az az egész svéd népre kihat. A mi SZDSZ-eseink egyébként legjobb munkaerőink között vannak, nagy­szerű magyar munkát végeznek. Szomorú, hogy ez az ellentét szándékkal kreált, mert egy­általán nem hiszem, hogy Magyarországon antiszemitizmus van. Itt sincs, nem is volt, viszont annál több „antiszemitázás" folyt.

Új szerep

• Magyarországnak ma már ugyanolyan demokratikusan megválasztott parlamentje, legitim kormánya van, mint Svédországnak: államrendünket illetően beléptünk a de­mok­ratikus országok sorába. Megszűnt tehát az emigrálás politikai kényszere, sőt az óhaza tör­vénybe iktatta a távozottak visszatérési jogát. Mennyiben változtatja ez meg az Önök viszonyát hazájukhoz?

- Nagy öröm számunkra, hogy ma már nem kell elmenni Magyarországról. Reméljük, hogy ha lassan és nagy anyagi áldozatok árán is, de előbb-utóbb demokratikus, becsületes életrendszer alakul ki otthon, amit normalizálódás és emelkedő életszínvonal követ. Ebben tapasztalatainkkal már most szívesen segítünk. Többen vannak közöttünk olyanok is, akik a nyugdíj elérése után haza akarnak költözni. Ha valaki anyagilag meg tudja oldani, nagyobb boldogság Budapesten öregnek lenni, mint itt, idegenek között. A nyugati emigrációnak van olyan régebbi ága, amely teljesen elzárkózik attól, ami Magyarországon van. Mi soha nem tartoztunk ide, nekünk nagy öröm az, ha a magyar nyelvet és irodalmat végre hazulról, a forrástól kaphatjuk. Nekünk egy szerepünk lehet a jövőben: továbbra is figyelni azt, ami otthon történik, s abban a pillanatban, ha olyasmi van, amit helytelennek vélünk – mint például azt, hogy Romániában az egyik diktatúra a másikba csavarodik –, akkor azonnal meghúzzuk a vészharangot. Adja Isten, hogy erre soha ne kerüljön sor.

(Magyar Fórum, 1990)