5. Egy diplomata végnapjai

 

A telefon élesen felberregett. Szabadságomat töltve az erké­lyen olvastam éppen, fedezék­ben a debreceni kánikula hőhullámai elől. 1994. augusz­tus 18-a volt, délelőtt 11 óra.

A londoni magyar nagykövetség

– Ne haragudj, hogy pihe­nés közben zavarlak – szólal meg L. A., külügyminisztéríumi ismerőseim egyike. – Csak azt akarom kérdezni, tudsz-e arról, hogy az állásodra kiírták a pályázatot.

Érzem, ahogy kiszalad a vér a fejemből. Hát mégis kell a hely. A feleségem rögtön a vá­lasztás után megjósolta, de nem hittem neki.

– Nem hallottam – nyögöm ki lassan –, két hete, amikor hazaérkezésünkkor bent jártam a Külügyben, senki nem mondott semmit.

Tartom a kagylót, közben a szoba hűvösé­ben csorog rólam a veríték.

– Halló – szólal meg két perc múlva a személyzetis, F. J. hangja. – Igen, haza vagy rendelve december 31-ével. Küldtünk neked táviratot is, de bizonyára a régi címedre ment, mert visszajött.

– Indok? – próbálkozom.

– Nincs. Két év külszolgálat után hivatali érdekből bárki bárhonnan hazarendelhető.

– S a jog?

– Megnéztük a szerződése­det, azt hiszem, semmit nem tehetsz – mondja. –  Külszol­gálatod meghatározatlan időre szólt, hazatérésed napján munkaviszonyod automatikusan megszűnik.

Nem megfelelő

Hívom N. J. Zs.-t. 1992. feb­ruár 7-én este személyzeti főosztályvezető-helyettesként ő közölte velem telefonon: a miniszter külszolgálatba hív. Azóta előlépett, főosztályvezető lett. Egé­szen az MSZP– SZDSZ-kormány regnálásának első hetéig. Az új külügyminiszter nem té­tová­zott őt leváltani. A személyze­ti munka bizalmi állás.

– Téged is? – kérdezi a telefonba, csöppet sem megren­dülten. –  Hallottam valamit. Túl sok mindent ugyan nem tudok tenni, de majd utánané­zek.

Czigány Lóránt és Péter László a nagykövetségen

Másnap bejelentkezem utódjához, R S.– hez. Mikor megérkezem, udvariasan hellyel kínál, tekintete sokat sejtetően semmitmondó.

– Nem volna ugyan köteles­ségünk megindokolni, de tu­dod, ez összetett munkakör, és a teljesítményedről...

Megtapogatom belső zse­bemben a levelet.

– Ne fáradj – vigasztalom –. Magammal hoztam a mű­velődési minisztérium idei minő­sí­tését. Meg vannak elé­gedve a munkámmal, köszö­netüket fejezik ki a brit-ma­gyar kulturális kapcsolatok ja­vítása érdekében kifejtett erőfeszítéseimért.

– Természetesen lehetősé­ged van fellebbezni – mondja búcsúzóul.

Arrébb megyek néhány aj­tóval. A területi főosztály új vezetője, K. I. hallott ügyem­ről, de semmit nem tud a hát­térről.

– Úgy értesültem, a követsé­gen is meghökkentek hazaren­deléseden – fogad barát­ságo­san. – Jó véleményeket hallot­tam rólad. Utánanézek, és amit emberileg lehet, megteszem. Addig is azt javaslom, add be a fellebbezésed, ha visszatérsz. És szerezz hozzá támogató alá­írást a nagykövettől.

Látszatra angol

De másként kanyarog az út visszafelé, mint öt héttel ezelőtt Magyarország irányá­ba! Mintha a kocsi is tétováb­ban szedné a kilométereket. Ezerhatszáz kilométer autópá­lyákon. Egyszer al­szunk meg, Würzburg magasságában. A La Manche csatornán éjszaka kelünk át, a tízemeletes komp­hajó felső fedélzeten a sós tengeri széllel dacolva fürkésszük a doveri fehér sziklákat – talán utoljára. A jobboldali közlekedés ennyi kihagyás után sem okoz nehézséget. Tankolok, hajnalban érünk haza londoni lakásunkba.

Otthonunkba.

Fegyelmezett munkahely a nagykövetség. Véleményét ki-ki négyszemközt fejti ki. Min­denkit megdöbbent az, hogy a személycserék – a nyilvános­ság előtt hirdetett elvektől el­térően – nem álltak meg a po­litikai szinten. Nagykövetek, államtitkárok rendben. De hogy a kulturális beosztott is? Egy diplomatának jó egy évre van szüksége ahhoz, hogy ál­lomáshelyét megismerje, kap­csolatait kiépítse, s igazában csak ezután képes hatékony teljesítményre. A magyar külszolgálati idő négy év; a gya­kori váltás az országnak kerül­ne sokba, hiszen éppen az ak­tív, kiteljesedő szakasztól fosztja meg a diplomatát.

Belgrave Square

Megírom a fellebbezése­met. A. T., a hamarosan távo­zó nagykövet –  nagyvonalú úri­em­ber, korábban külkeres­kedőként dolgozott a kereske­delmi kirendeltségen –  azt ja­vasolja, elsősorban a gyerekek iskoláztatására hivatkozzam. A szakmai érvek most nem számítanak – állítja. Barbár­ság volna tanév közben meg­szakítani tanulmányaikat – biztatnak a kollégák is. Ilyen a legvadabb időkben sem for­dult elő.

Készülünk a külügyminisz­ter első londoni látogatására. Hetekig mindenki ezen ügy­ködik, a program ennek elle­nére a legutolsó pillanatban is változik. Marad idő arra, hogy felkeresse a követséget, és találkozzon munkatársai­val. A beszélgetés várakozás­sal terhes. Ülünk a zöld­posz­tós asztal körül, hallgatjuk az új kormány külpolitikai célja­it. Kérdezni is lehet. Valaki ko­molyan veszi, és az elbocsátá­sokról érdeklődik. No, igen, mindenfélével vádolnak ben­nünket – hangzik a válasz. – Pedig csak a nyugdíj előtt ál­lókról van szó. Politikai okok­ból senkit.

Belgravia London legelőke­lőbb negyede. Vajszínűre fes­tett, három-négyemeletes pa­lo­ta­sorok, arisztokraták, gaz­dag üzletemberek hétközi la­kásai, hivatalok, társaságok, nagy­kö­vetségek székhelyei. Delenként sötét öltönyös, fehér inges vendégekkel telnek meg a pubok („kocsmák"). A kö­vetségtől, a 35 Eaton Place-től öt percre van a lakásunk, csak át kell vágni a téren a Hyde Park délkeleti sarka irányába.

15 Kinnerton Street, London

A nap mindig ugyanúgy kezdődik. Reggel negyed kilenckor kocsiba ülök, elviszem a gyerekeket az iskolába, az­tán... A munka, mint az ezerfejű sárkány: ha levágják tíz fejét, húsz nő helyette. Napra készen ismerni a magyar és az angol kultúrát és oktatás­ügyet. Tájékozódni és tájékoz­tatni, kezdeményezni, vélemé­nyezni, közvetíteni, kapcsola­tokat tartani, levelezni, telefo­nálni, megjelenni, jelenteni, hozzászólni, megnyitni. Fe­gyelem, viselkedés, pontosság, kimert magatartás, szolgálati és államtitok, hallatlan idegi megterhelés. Kulturális intézet nincs, a Magyar Köztársaság Londoni Nagykövetségének tanácsosaként egy személyben képviselem hazá­m kulturális életét az Egyesült Királyságban és Észak-Írországban.

Novemberben megérkezik a központ egymondatos táv­irata: külszolgálatomat kérésemre az általam megadott időpontig, 1995. június 30-ig meghosszabbították.

Az igazi ok

Szakmai tanulmányút Walesbe. Negyven kulturális diplo­mata a világ minden tájáról. A három év alatt jól megismer­tük egymást, sok eseményre voltunk együtt hivatalosak. Cardiffban az esti koncert után örömmel vesszük be ma­gunkat az első pubba a cseh, a szlovák, a lengyel és az osztrák kollégával.  Valahogy mindig egymásra találunk. Bejelentem nekik közeli távo­zá­somat. Nem lepődnek meg.

– Tudod mi a különbség kinevezésed és visszahívásod kö­zött? – kérdezi R., a cseh kolle­gina. –  Az, hogy 1990-ben rendszerváltozás volt, most pedig csak kormányváltás. Akkor szükségszerű volt a fontosabb külügyi posztokon a személycsere, hiszen miként képviselhette volna hitelesen a Nyugat előtt az új, demokrati­kus rendszert a kommuniz­mus alatt kinevelt régi no­menklatúra?! Nálunk szinte az egész követség kicse­rélődött.

A cardiffi városházán

Kortyolunk egyet a jó cardiffi sörből. Nem olyan erős, mint a pilzeni, de a zamata ki­tűnő.

– Ami most a térségünkben történik, annak már nincs kö­ze az akkori helyzethez – teszi hozzá H., a lengyel kulturális intézet igazgatója. –  Új kormá­nyod igényt tart a posztodra, a saját emberét akarja idekülde­ni. Ha 1998-ban fordulat jön, ismét lecserélik a fél gárdát? Hogyan alakulhat így ki a köztisztviselői kar? És mibe kerül ez az országoknak?

Nem számítottunk rá

Levél barátainknak Magyaror­szágra. London, 1995 júniusa.

„Két héttel az indulás előtt rengeteg kérdés megválaszo­latlan számunkra. Szó, ami szó, nem is kevéssé londoniak let­tünk. Megszerettük a várost, az embereket, a helyi kocsmá­kat, a rejtett kerülő utakat, az épületeket, a bevásárlóhelye­ket, az árakat, a rendszámo­kat, a ben­zingőzt, a szomszé­dokat, a kerületi rendőröket... London kínálata elképesztő. Minden meg­jelenik itt, ami a világ kultúrájában lényeges. Talán ez a hallatlan bőség, a választás lehe­tő­sé­gének inspi­ráló hatása fog a legjobban hiányozni otthon.

Királyi hintóval a Buckingham palotába II. Erzsébethez

Az utódnak kiszemelt je­löltről – 1988 óta politikai menekültként Londonban élő, a Be­szélő kiadásában egykor tevékeny (nyomdász) szerepet játszó politológus, mellesleg egykori katonatársam – külügymi­nisztériumi felkészítése során kiderült, hogy a szabad(elvű) értel­mi­ségi életformát nehezen tudja összeegyeztetni a köz­szolgálati fegyelemmel. Kiug­rott például Londonba, még a lakásunkat – leendő otthonát? – is megnézte. Jól nevelt házi­gazdaként ma­gam kalauzoltam végig a szobákon. Jelölését azonban egy idő után már a mögötte álló támo­gatók sem tudták fenntartani, így felmondtak neki.

A. T. januárban kinevezett új nagykövetünk eleinte távolságtartással viszo­nyult személyemhez, de mi­után látta, hogy mindennek el­lenére a mun­kámmal törő­döm, hozzáállása megválto­zott. Megkérdezett, marad­nánk-e a negyedik évre is. Ott­hon azonban már döntöttek. Külsősként jogi kötelezettsé­gek nélkül szabadulhatnak meg tőlem, állásomat leépítik, összevonják a sajtóattasééval.

Utólag látjuk igazán, milyen hatalmas váltás volt ez a három év az újságírástól a diploma­taságig, Debrecentől Londonig. Lassan jöttünk rá arra, hogy a kezdet nehézségeit fölöslegesen fokoztuk kishitűségeinkkel. Nyitottságunk, fo­gékonyságunk, kulturális tájé­kozottságunk el­lensúlyozta a karrierdiplomaták előírássze­rű, hivatalos magatartását, sőt, mivel mozgás­kör­zetünk a kul­turális szféra volt, kapcsolata­inkban talán eredményesebb­nek is bizonyult. Jó volt érzé­kelni, hogy a közvetlenséget, az önálló gondolatokat ebben a formalitásoktól nem mentes közegben is értékelik.

Sir Georg Soltival a rezidencián

A külügyes stáb a rendszer­változáskor idegenkedéssel fo­gadta az „ejtőernyősök" érke­zését. Magamra nézve köte­lezőnek tartottam, hogy politi­kailag semleges köztisztvi­selőként tevékenykedjem, s ezt értékelték. Többségük szintén függetleníteni akarta magát a politikai befolyástól. Őszinte sajnálkozással fogadták visszahívásunk tényét. Ugyan­ezt az együttérzést, sőt szerete­tet észlelhettük angol és magyar ismerőseink részéről is. Tudták, hogy az új, demok­ratikus kormány emberei va­gyunk. Búcsúestemen elhal­moztak ajándékokkal.

Többen csodálkozva vették a hírt, hogy a világvárosból Debrecenbe térünk vissza. Igazuk van. De hova mehet­nénk haza? Budapest nem vonz. Vereség? Nincs ben­nünk sértettség. Meglehet, ez a három év a kivétel, s ami előtte volt és utána lesz, a sza­bály. Tagadhatatlan szoron­gással, de legalább annyi terv­vel érkezünk haza. Sok bará­tunk van angol és német nyelvterületen. Mi számíthat ma távolságnak? Európaiak lettünk – magyarként. Avagy ma­gyarok – európaiként."

Újra itthon

A távolság mint üveggolyó. Át Európán, nyugat-keleti irány­ban. Hazafelé. Jelképesnek vél­jük, hogy amikor London­ban búcsút intettünk ottho­nunknak, lányaink visszasza­ladtak, és megpuszilták az ajtót, váratlanul G. úr, közeli, idős barátunk tűnt fel a sarkon. Magyar volt az utolsó, akitől elköszönhettünk.

Határ Győző. Hongriuscule, Richmond

Ismerni az útvonalakat, az átkelőhelyeket, a moteleket, a benzinkutakat. Tudni, mi hol, mennyire és mennyiért. Font, frank, gulden, márka, schilling, forint. A kocsin a megkülön­böztető jel: CD. Kópházánál lépjük át három év után végle­gesen a magyar határt. Nincs nagy forgalom, nem szükséges igénybe vennünk a gyors dip­lomáciai sávot.

Délre érünk a Külügybe. Be­köszönök a területi főosztály­ra, már alig van ismerős. Mon­dom, hogy záróráig min­den papírt szeretnék elrendez­ni. Az nem fog menni, legyin­tenek, mi­nimum két nap. Négykor ott állok az épület előtt, diplomata útlevelem lead­va, kezemben az elbocsátó szép üzenet.

Valamire emlékeztet

Megint a telefon. 1996 pün­kösd vasárnapja, Debrecen.

– Jó estét kívánok – szólal meg egy jól ismert hang. Mint Londonban. –  Innen telefoná­lok az Aranybikából. Egy an­gol fotóművészt kalauzolunk a feleségemmel Magyarorszá­gon. Ide tudnál jönni egy ká­véra fél kilencre?

S. M. az angliai magyar emigráció ismert alakja. Író, újságíró, a BBC magyar adá­sának munkatársa. Örömmel üdvözöljük egymást. Egy idő után elkerülhetetlenül a követ­ségre te­re­lődik a szó.

– Á! – legyint. – Amikor megérkeztél, fogalmad sem volt a diplomáciáról, de rende­sen beledolgoztad magad. El­mentél, elmentetek, nincs, aki figyeljen az emberre. Lassan­ként olyan lesz, mint régen. Elvtársias hangulat, profi ér­dektelenség és unalom. Nem érdemes már oda­járni.

Figyelem magam. Eredmé­nyes volt a három év: arcomon vonás se rezdül.

Egy igazi angol lord,  Széchenyi felmenőkkel, amúgy jazzbarát: 

Earl of Winchelsea and Nottingham (Chris)

(Hajdú–bihari Nap, 1996)