Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Azt mondja: dzsessz

 

TURI GÁBOR INTERJÚKÖTETÉRŐL

Alig nyolcvanéves, tehát fiatalnak mondható, ám máris kiteljesedett zenélési forma. A dzsessz a századfordulón New Orleansban kialakult hagyományos blues és dixieland óta szakadatlanul fejlődik. Mérföldkövei a bebop, a cool, a hard bop, az east és a west coast, a free és az avantgárd irányzatok. Az amerikai beatírók előszeretettel foglalkoznak dzsessz-zenészekkel könyveikben. Az argentin Julio Cortazar a tragikusan elhunyt Charlie Parker emlékének szenteli Az üldöző című elbeszélését; az Üvöltés című beatantologiában az 1958-as montereyi dzsesszfesztivál egyik hangversenye lesz Richard Barker témája; Jack Kerouac Úton című könyvében pedig főszereplő a dzsessz. Hogyan lehet erről a muzsikáról szavakban beszélni? Úgy valahogy, ahogy Kerouac teszi: „Alig ugrottunk ki, már az utca túlsó felén majd ledöntött a lábunkról egy veszett tenorszaxis I-JA! I-JA! I-JA! nyerítése, az ütemes taps és a közönség ordítása: Adj neki! Dean rontott át az utcán az égnek szegett hüvelykujjával, és belevegyült a hangzivatarba. – Hadd szóljon! – Színesek az ünneplő ruhájukban a bejárat előtt erősítőként működtek. Fűrészporral felhintett lebuj volt, tenyérnyi dobogóján szorongtak a zenészek, és kalapban fújtak el a nép feje fölött. A nép meg rázott. Lepusztult lujzák kóvályogtak a fal mellett pongyolában, üres üvegek görögtek a majomsziget körül. A lucskos klotyóknak vezető sötét folyosón férfiak és nők dőltek a falnak, itták a whiskyvel vadított bort, és köpködtek. A tenorszakszis kalapban fújta szárnyaló változatait, az I-JA! sziklaszálon pilinckázott – majd lendületesebben: I-dili-JA! A nagy garázda fekete dobos meg tömött alája a csikkheges dobján, nem nézett sehova, csak csépelte, bimm, diribimm, bimm. A banda úgy ment utána a tenorosnak. mint aki az isten lábát megfogta."

Ez a részlet sok mindent elárul a dzsessz jellegéről, fogantatásáról, összetevőiről és hatásáról, s talán még arra is rávilágít, miért volt nálunk a New Orleans-i négerek kisebbségi fogantatású, kezdetben szórakoztató zenéjének sokáig mostoha sorsa. „A dzsesszzenében – mondotta a műfaj legidősebb aktív magyar muzsikusa, az 1983 végén elhunyt Beamter Jenő –eleinte, pláne a Rákosi-korszakban, veszedelmes Coca-cola-szerűséget láttak.” Mennyi küz­delem és mennyi kudarc jellemezte a hazai dzsessz magára találását! Hány tehetséges muzsikus evezett csöndesebb vizekre, hány remek formáció oszlott fel a nehezítő körülmények miatt! A hatvanas évek elején jártunk már, amikor hivatalos támogatással megindulhat az első magyar dzsesszklub, a Dália. Napjainkra aztán szem­lá­to­mást kibővült a műfaj iránt érdeklődők köre, s mert a dzsesszemberek klubokban érzik magukat igazán jól, rendszeresen összejöveteleket és koncerteket szervező klubok alakultak, és hagyományuk lett a debreceni, nagykanizsai, szé­kesfehérvári dzsessznapoknak, hétvégéknek, fesztiváloknak. Csak a hazai dzsesszirodalom ma­radt el némiképp a lépéstartásban: Koltay Gábor, Pernye András és főképpen Gonda János könyvei jó szolgálatot tettek ugyan a műfaj ügyének, de mégsem tágították a kívánatos bősé­gűvé a választékot.

Az elmondottak miatt is örülnünk kell annak, hogy 1983-ban a Zeneműkiadó meg­je­len­tetett egy interjúkötetet, magyar dzsesszmuzsikusokkal készült beszélgetések füzérét. Az Azt mondom: JAZZ című munka szerzője a Debrecenben újságot író Turi Gábor. Itt hadd szúrjuk közbe, hogy 1983 egyébként is jó esztendeje volt a hazai dzsesszéletnek. Több nagy­lemez (Pege Aladár, Szabados György, Binder együttes, Benkó Dixieland Band, Kaszakő együttes, Berki Tamás) megjelenésén kívül erre vall, hogy önálló orgánuma született a hazai dzsessznek: a Jazz című lap évente háromszor kerül az olvasókhoz. A 83/3-as számában ol­vashatjuk: „Debrecen léte ma már nélkülözhetetlen a magyar dzsesszélet szempontjából; s a dzsessz nélkül a város is szegényéből volna egy nemzetközi rangú kulturális ese­ménnyel." Kétségtelen, ez is hozzájárult ahhoz, hogy debreceni szerző vállalkozott a dzsessz kiemel­kedő és jellegzetes magyar műve­lőinek – egy híján húsz muzsikusnak – megszólaltatására, fag­ga­tá­sára.

Turi Gábor interjúi azzal a szándékkal készültek, hogy a dzsessznek – amelynek, mint az előszóban írja, „a századforduló Amerikájának lázas napjaitól a nyolcadik évtized egyetemes nyugtalansággal teli beköszöntéig ívelő története egy állandóan fejlődő, a korszakváltások hatását lenyomatként őrző zenei előadási gyakorlat elterjedésének nagykorúvá válásának his­tóriája is” – magyarországi állomásait és vonatkozásait a legavatottabbak, az abban részt vevő és az azt maguk is alakító muzsikusok szavaival tár az olvasó elé. Kik a legavatottabbak? A szerző szerint a zongorista Kertész Kornél, a dobos Beamter Jenő (Pubi), a dob magyar nagy­mestere, Kovács Gyula, a magyar dzsessz fenegyerekének is nevezhető Garay Attila, a dzsessztanszakot megszervező Gonda János, a hegedűs Deseő Csaba, a magyar avantgárd dzsesszben utat törő Szabados György, a legismertebb magyar dzsesszmuzsikus, Pege Aladár, a dixieland bandet alapított klarinétos, Benkó Sándor, a zongorista Vukán György, a sokak szerint a legjobb magyar dzsesszmuzsikusnak tartott Szakcsi Lakatos Béla, a dobos Kőszegi Imre, a trombitás Tomsits Rudolf, az egyetlen rendszeresen szereplő férfiénekes, Berki Tamás, a pozanos Friedrich Károly, a gitáros Babos Gyula, a dzsessz-rock irányzatot képviselő Dés László, az újabb magyar dzsessznemzedékhez tartozó Binder Károly és a szaxofonos, Lakatos Antal. Kétségtelenül a magyar dzsessz élvonala ez (bár a névsor teljességén lehetne vitatkozni); változatos egyéniségek, remekül vagy szűkszavúan nyilatkozók. Turi interjúi nem uni­for­mi­zálják az interjúalanyok által elmondottakat, meg­őrződnek bennük a muzsikusok jellegzetes szóhasználatai, ki nem mondott véleményük is fölsejlik a sorok között. Mindez önmagában még nem lenne érdekes, azzá avatja azonban a szerzőnek a hazai dzsesszélet fejlődésében és je­lenlegi állapotában tanúsított alapos tájékozottsága, jártassága. Ennek birtokában magabiztosan szövi a beszélgetések fonalát, nem ismereteit fitogtatóan, de az elkalan­dozásokat határozottan terelve vissza koncepciójához. Ez pedig a következő: „Az interjúk megfogal­mazásakor első­sorban azt tartottam szem előtt, hogy partnereim a tevékenységükre jellemző téma­körökben kifejthessék nézeteiket; ezért igyekeztem célszerűen rövidre fogott kérdésekkel irányítani a beszélgetéseket.”

Turi Gábor munkája az első olyan könyv Magyarországon, amely kifejezetten a magyar dzsessz­muzsikával és dzsesszélettel foglalkozik. A szerző azt mondja: dzsessz, s aztán gon­dosan feljegyzi, amit a műfaj aktív művelői erre válaszolni vagy ezzel kapcsolatban elmondani tudnak. A kötet így egyszerre vallomássorozat, portréfüzér, de – hasznos adalékait, memo­ár­értékű mozzanatait tekintve – dzsessz­történet is. (Hadd jegyezzük meg, hogy a könyvben sze­replő jazz recenziónkban következetesen dzsessz, hiszen a kötet címében az azt mondom eleve a beszélt nyelvi alakra utal, és - üssük csak fel a Nyelvművelő kézikönyvet a 452. oldalon - „az angol szó eredeti írott alakja: jazz, de már régóta ma­gyarosan írjuk, kiejtése szerint: dzsessz, dzsesszdobos, dzsessz-zongora”. A Zeneműkiadó követke­zetesen ragaszkodik az eredeti írott alakhoz (talán csak az új helyesírási szabályzat megjelenéséig). Ismeretekben gyarapodva, sok – eddig csak színpadon látott vagy lemezen, rádiófelvételen hallott – dzsesszmuzsikus életútját, muzikális törekvéseit, eszményeit és elképzeléseit megismerve tettük le Turi Gábor könyvét. Tudomásunk szerint a szerző tervezi hasonló, ám most már a nemzetközi dzsesszvilág karak­teres figuráival készítendő interjúk közreadását is. Az a kötet csak jobb és érdekesebb lehet a mostaninál.

JUHANI NAGY JÁNOS

(Alföld, 1984)