Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Gondolatok olvasás közben

 

Turi Gábor: Azt mondom: jazz

(Oázis)

Ez az interjúkötet oázis abban a sivatagban, amelyben a jazzrajongóknak évekig kell szom­jazniuk, hogy végre kézbe vehessenek egy-egy könyvet. Gonda János művei, Pernye András jazztörténete, a Benkó Dixieland Bandről szóló könyv... a felsorolás elkeserítően rövid. „Ez az első könyv Magyarországon, amely kifejezetten a magyar jazzmuzsikával és jazzélettel foglalkozik" – írja Turi Gábor a bevezetőben. Ő a Zeneműkiadónak köszöni meg, hogy lehetővé tette a megjelenését. Én a szerzőnek köszönöm, hogy megírta.

(Szubjektív?)

„Az interjú szubjektív műfaj". Ezt is a bevezetőből idézem. Természetes, hogy a ze­né­szek szubjektív véleményüket mondják el, de a kérdező talán lehetett volna objektívebb. Mintha mindenkire saját véleményét szerette volna ráerőszakolni, amelyet úgy foglalhatunk össze: a jazz rengeteg irányzata közül csak a free és az avantgárde jazz fejezi ki igazán ko­runkat. Benkó Sándornak például olyan kérdéseket tesz fel Turi Gábor, mintha szégyellnie kellene, hogy „csak" dixielandet játszik.

(Adorno-tézis)

A szerző többször hivatkozik Adorno híres tanulmányára, amelyben a frankfurti isko­lához tartozó filozófus és esztéta erkölcstelennek bélyegzi a költészetet, mert Auschwitz után nem lehet verset írni, és elveti a jazzt is, mert szerinte elkábítja az embert, ahelyett, hogy gondolatokat közölve szembesítené a valósággal. Ez a tézis azóta átértékelődött azokban is, akik elfogadták. Ma körülbelül úgy hangzik: nem szabad verset írni és jazzt játszani úgy, ahogy a háború előtt. Egy költő ma nem írhatná le azt, hogy „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb", legfeljebb úgy, ha hozzátenné: „és embernél nincs semmi rettenetesebb". Az erkölcsös jazz-zenész pedig ezek szerint nem játszhat dixit? Szerintem még így sem igaz a tétel. Az igazi néger jazz – legyen az akár dixieland, bebop, vagy free jazz – nem kábít el, hanem ökölbe szorítja a kezet, szembesít és lázít. A néger jazzérzés maga a katarzis, a hűvösebb fehér jazz pedig legfeljebb úgy katartikus, ahogy egy dráma az. Ha valaki úgy tud dixit játszani, ahogy a négerek, hogy a legfelszabadultabb örömben is benne legyen egy nép sorsának, vagyis most-már az egész emberiség sorsának átélt tragikuma, akkor játssza!

(„Bármely más táján a világnak...")

Ahogy olvasom az interjúkat, Ady híres sorai járnak a fejemben. Hát még mindig nem jutottunk el oda, hogy egy magyar művész Magyarországon lehessen „szent dalnok?" Ha valaki beutazná a világot, akkor összeállíthatna egy ugyanilyen terjedelmes kötetet azoknak a magyar jazzművészeknek a nyilatkozataiból, akik külföldön élnek, igaz nagyon kevesen lettek közülük „szent dalnokok", és mégis az idősebb generáció majd minden tagja nosztalgiával beszél arról, hogy egy-egy külföldi siker után majdnem kint maradt, és akkor talán... Elszoruló szívvel olvasom ezeket a nyilatkozatokat, de Pege Aladár kijózanít: „...a magyar jazzmuzsikusok nem olyan jók. A kinti közepes zenészek jobbak, mint az itthoni profik". Ha ő mondja, el kell hinnünk.

(Korunk zenéje?)

Lexikonok szerint a jazz századunkban keletkezett, ritmusközpontú, improvizatív muzsi­ka. Szerintem egy kicsit olyan, mint a szürrealizmus; ösztönös, automatikus teremtés, a pilla­natnyi lelki állapot kiáradása és egy kicsit olyan, mint a kubizmus; széttöri a dallamot, és apró elemekből teremti újjá. Olyan is egy kicsit, mint a futurizmus,: nem hagy időt megpihenni a kimerevített szépségben, és talán olyan is, mint a 60-as évek beatművészete, ökölbe szorított kézzel hirdeti a szabadsághoz, boldogsághoz való jogot, és egy kicsit olyan... vagyis: korunk zenéje. Mégis kevesen szeretik. Talán az emberek nem olyanok, mint a kor, amelyben élnek?

Nagy Miklós

(Fejér megyei Hírlap, 1983)