Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A szabadság zenéje, a zene szabadsága

 

Magyarországon kevesen szere­tik, s még kevesebben értik a dzsesszt, éppen ezért min­den­kép­pen népszerűsíteni kell a műfajt. Ez a tézis minden jelen­tős vagy kevésbé jelentős dzsessz­találkozón elhangzik, hogy aztán olyan célzások, uta­lások és szemrehányások köves­sék, ame­lyeket elsősorban az új­ságíróknak, televíziós szakem­bereknek, illetve a mindenkori kultúr­po­litika felelős személyei­nek adresszálnak a résztvevők.

A dzsessz népszerűsítése te­hát szent ügynek számít a műfaj hazai berkein belül, és sokan meg is teszik érte azt, amit módjukban áll megtenni. Turi Gábor ennek a lelkes kis tábor­nak az egyik zászlóvivője. Most mégsem népszerűsítő könyvet írt a műfajról.

A szerzőt nem kell bemutatni a Napi Magyarország olvasói­nak, hiszen rendszeresen jelen­nek meg dzsesszel kapcsolatos írásai a lap hasábjain. Egyébként sok helyen publikált, és publikál ma is, nevét jól ismerik a zené­szek, s jól ismeri a műfaj közön­sége is. Terjedelmes életművé­nek legjobb, legfontosabb, leg­érdekesebb írásait válogatta össze kötetében, amely nemrég lá­tott napvilágot az Osiris kiadó gondozásában.

Zavarba ejtően sokszínű, sokrétű könyvről van szó, le­mezkritikák, koncerttudósítá­sok, esszék, interjúk, portrék kaptak helyet benne, méghozzá rendkívül tudatos és gondos szerkesztésben.

Ez a könyv persze egészen más, mint Turi első kötete. Az „Azt mondom jazz" az 1980-as évek elején jelent meg, s olyan interjúkat tartalmazott, ame­lyekben a műfaj legjobb hazai kép­viselői szólaltak meg. Me­séltek magukról, felidézték pá­lyakezdő éveiket, beszéltek a je­lenről, a műfaj hazai történetéről és sajátosságairól, s tervezget­tek, álmodoztak egy kicsit.

„A jazz ideje" viszont egé­szen más. Éppen úgy szóba ke­rülnek benne a műfaj hazai spe­cifikumai, gondjai és problémái, mint a dzsessz általános fejlődé­si iránya, főbb művészeti és filo­zófiai kérdései. Feltűnnek ma­gyar zenészek és magyar leme­zek, de feltűnnek külföldi LP-k és CD-k, világszerte ismert elő­adók is. Több művésszel, így például Joe Zawinullal, Antho­ny Braxtonnal, Jan Garbarekkel interjút is készített magyarországi fellépéseik során a szerző, a kö­tetben ezeket is olvashatjuk.

Mindez így, igényesen összeállítva messze túllép az ismeret­terjesztés formáin és keretein. Sokkal mélyebb, erőteljesebb és karakteresebb annál, semmint hogy friss érdeklődőket vezes­sen be a műfaj birodalmába. Ha úgy tetszik, előképzettséget, bi­zonyos fokú tájékozottságot, valamint sokoldalú érzékenysé­get kíván. Az opusok nem kis része még 1990 előtt született, s ezekben az írásokban előfordul bizony, hogy a lényegét nem a ­sorok, hanem a sorok közötti te­rületek rejtik.

Turi egyébként nem az udva­rias kritikusok és a félénk újság­írók fajtájából való. Igényes kri­tikáiban nemcsak a CD-k, illetve a lemezek bemutatására szorít­kozik, hanem véleményt is mond róluk. Interjúiban nem csupán kérdez, de provokál és vitatkozik is. No, és ha még ide­vesszük azokat az esszéit, ame­lyek a hazai dzsessz ilyen-olyan, de ma is aktuális problémáival – például a koncertszervezések­kel, a média szerepével, illetve a műfajon belüli szemben­állások­kal, a szekértáborok ügyével, a magyar muzsikusok kreativitá­sával, vagy éppen annak hiányá­val és zenei elképzeléseikkel foglalkozik –, rájövünk, nem is az a békés, vasárnap délutáni ol­vasmány ez a kötet.

A könyv elegánsan ívelő gör­béjét két magyar vonatkozású anyag között feszítette ki a szer­ző. Mindkettő szimbolikus erejű írás. Az első, a kötet tulajdon­képpeni bevezető opusa egy lágy, pasztellszínekkel megraj­zolt találkozás Ráduly Mihállyal New Yorkban. A magyar dzsessz egyik legnagyobb tehet­sége és ígérete ma az amerikai metropolis egyik előkelő étter­mének pincére. Disszidálás, viszontagságos évek, alkohol, padló. Amikor az írás készült, azaz 1991-ben húsz éve volt már annak, hogy nem szólaltatta meg a szaxofont. Biz­tos, hogy csak a hatás kedvéért mondott ilyet Ráduly, de tény, hogy mint dzsesszzenész eltűnt és elveszett. Amikor Turi nála járt, akkor viszont újra „éledez­ni" kezdett, zeneszerzést tanult, tervek fog­lalkoztatták, haza ké­szült. Lemondó és reménykedő hangulatok, nekibuzdulások, az­tán megint tétován töltött évek. Oly sok magyar zenész, s általá­ban véve művészeti és tudomá­nyos tehet­ség sorsát lehetett akkoriban, közvetlenül a Kádár­-rendszer után lekottázni a tétova remény­kedés abszurd fogalmá­val.

Az utolsó írás 1996-ból származik, s annak az Adyton kiadónak a munkásságáról, illet­ve lemezeiről szól, melyekhez Szabados György, Grencsó Ist­ván és Dresch Mihály neve kö­tődik. Ebben a cikkben ott sűrű­södik a mai Magyarország jel­legzetes korképe, illetve hangu­lata. Ezekkel a mondatokkal üti le Turi az elemzés, s egyben a kötet komor záróakkordját:

„Adyton. Ki emlékszik már az ötvenes évekre? Hol zsarnok­ság volt, ma rendszerváltás ho­nol. Az életben sok idegen szó, az utcán mobil csipog, a benzin­kút töltője halkan duruzsol. Dürrög a szent főnixmadár, ver­gődik a zongora, rikácsol a sza­xofon, önmagát tépi a nagybő­gő, ám hangjuk egyre keveseb­bekhez jut el. Szabadság zenéje, zene szabadsága – ki szül ne­künk rendet?" (Turi Gábor: A jazz ideje - Osiris Kiadó, Buda­pest 1999.)

F.S.

(Napi Magyarország, 1999)