Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Szomorúan olvasó zenekritikus

 

Bodor Béla Turi Gábor dzsesszkönyvét ismerteti (Szomorúan éneklő rezek. ÉS, május 12.); ez alkalomból indíttatást érez arra, hogy a magyar zenekritika fölött mondjon meg­semmisítő ítéletet. Ha nevesítené, mondjuk, falfirkából idézné: „Breuer János hüje”, leg­feljebb önvizsgálatot tartanék, ruháim megszaggatnám és hamut szórnék a fejemre. De szerinte en bloc vagyunk „hüjék” mindahányan.

Nos, Turi könyvét nem olvastam, de olyan tapasztalatom van, hogy populáris, vagy annak nevezett műfajok értékelői a szomorú zene szomorú kritikusainak fordulatait alkal­mazzák olyan muzsikákra, amelyek ezeket ledobják magukról. Nos, a könyvet nem, vi­szont a századelő óta megjelent magyar zenekritikák közül sok ezernyit olvastam, részint gyűjteményes kötetekben, részint a régi lapokban. E tárgyi ismeretek birtokában állítom, hogy nincsenek az előadói produkció értékelésének a századelő óta változatlanul használatos patentjei (Bodor). A Pesti Napló kolumnistája, bizonyos Kálmán Imre, aki évekig élt zenekritikából, míg rá nem jött arra, hogy az operett sokkal jobban fial, tanult zenészként minőségi bírálatokat, publikált, de semmi nyelvi-szemléletbeli rokonsága nincs Jemnitzcel, Tóth Aladárral, a maiakról nem is szólva.

Egyetértek Bodor Bélával, az általános zenekritikai terminológiában „nem tör­tén­hetett meg az az elméleti áttörés, ami az irodalomkritikában annyi vitát váltott ki az utób­bi másfél évtizedben.” Ám ennek oka nem az, „hogy a zenekritika nem csak az alkotás, hanem az interpretáció megítélésével is szükségszerűen foglalkozik...” Nem! A valódi ok: a zene természeténél fogva sok fényévnyi távolságra van a fogalmi világtól, kritikusának pedig le kell fordítania szavakra-mondatokra, amit hallott vagy hallani vélt. Kinek-kinek mekkora ehhez a tehetsége – de a feladat, a kör négyszögesítése, megkerülhetetlen. Lehet persze szakszerű analízissel is szolgálni. Például: „a tercrokon tonalitást megcélzó át­veze­tőrész szeptoláinak variábilis sforzató-tagolása a bővített terckvartok fölött a zeneszerző intencióinak pontos követésére vallott”. Ezt megérti minden jobb zeneakadémiai növen­dék, és kihúzza, mert nem érti, minden épelméjű szerkesztő, aki zenebarát olvasónak ké­szít lapot, nem pedig szakzenésznek.

Olvasom továbbá Bodor Bélánál: „Kompozícióról szólva a helyzet annyival rosz­szabb, hogy ilyen tematikájú bírálatok még a legszűkebb zeneérző [zeneértő? – B. J.] közönség számára sem készülnek, ezeket a szakma megtartja magának”. Nem tartja meg; ha Bodor Béla meghallgatná hétvégeken a rádió Új Zenei Újságját, vagy csak egyszer is beleolvasna az új kompozíciókat rendszeresen elemző Muzsika folyóiratba, maga is meggyőződhetne arról, hogy állítása téves.

Minden személyes érdek nélkül hozzáteszem még, hogy e folyóirat tartalmának mintegy felét kritikai rovatok töltik meg. Ítélje meg egyszer Turi Gábor recenzense, hogy menynyire elemzőek s mennyire friss szemléletűek.

Nem vagyok a honi zenekritikusok nem létező védegyletének elnöke. Szavam sem volna, ha Bodor Béla x vagy y szellemi-zenei restségét ostorozná. De mit szólna, ha ki­jelenteném, a magyar irodalom kritikusai diszlexiásak?

Breuer János

egy zenekritikus

(Élet és Irodalom, 2000)