Szomorúan olvasó zenekritikus
Bodor Béla Turi Gábor dzsesszkönyvét ismerteti (Szomorúan éneklő rezek. ÉS, május 12.); ez alkalomból indíttatást érez arra, hogy a magyar zenekritika fölött mondjon megsemmisítő ítéletet. Ha nevesítené, mondjuk, falfirkából idézné: „Breuer János hüje”, legfeljebb önvizsgálatot tartanék, ruháim megszaggatnám és hamut szórnék a fejemre. De szerinte en bloc vagyunk „hüjék” mindahányan.
Nos, Turi könyvét nem olvastam, de olyan tapasztalatom van, hogy populáris, vagy annak nevezett műfajok értékelői a szomorú zene szomorú kritikusainak fordulatait alkalmazzák olyan muzsikákra, amelyek ezeket ledobják magukról. Nos, a könyvet nem, viszont a századelő óta megjelent magyar zenekritikák közül sok ezernyit olvastam, részint gyűjteményes kötetekben, részint a régi lapokban. E tárgyi ismeretek birtokában állítom, hogy nincsenek az előadói produkció értékelésének a századelő óta változatlanul használatos patentjei (Bodor). A Pesti Napló kolumnistája, bizonyos Kálmán Imre, aki évekig élt zenekritikából, míg rá nem jött arra, hogy az operett sokkal jobban fial, tanult zenészként minőségi bírálatokat, publikált, de semmi nyelvi-szemléletbeli rokonsága nincs Jemnitzcel, Tóth Aladárral, a maiakról nem is szólva.
Egyetértek Bodor Bélával, az általános zenekritikai terminológiában „nem történhetett meg az az elméleti áttörés, ami az irodalomkritikában annyi vitát váltott ki az utóbbi másfél évtizedben.” Ám ennek oka nem az, „hogy a zenekritika nem csak az alkotás, hanem az interpretáció megítélésével is szükségszerűen foglalkozik...” Nem! A valódi ok: a zene természeténél fogva sok fényévnyi távolságra van a fogalmi világtól, kritikusának pedig le kell fordítania szavakra-mondatokra, amit hallott vagy hallani vélt. Kinek-kinek mekkora ehhez a tehetsége – de a feladat, a kör négyszögesítése, megkerülhetetlen. Lehet persze szakszerű analízissel is szolgálni. Például: „a tercrokon tonalitást megcélzó átvezetőrész szeptoláinak variábilis sforzató-tagolása a bővített terckvartok fölött a zeneszerző intencióinak pontos követésére vallott”. Ezt megérti minden jobb zeneakadémiai növendék, és kihúzza, mert nem érti, minden épelméjű szerkesztő, aki zenebarát olvasónak készít lapot, nem pedig szakzenésznek.
Olvasom továbbá Bodor Bélánál: „Kompozícióról szólva a helyzet annyival roszszabb, hogy ilyen tematikájú bírálatok még a legszűkebb zeneérző [zeneértő? – B. J.] közönség számára sem készülnek, ezeket a szakma megtartja magának”. Nem tartja meg; ha Bodor Béla meghallgatná hétvégeken a rádió Új Zenei Újságját, vagy csak egyszer is beleolvasna az új kompozíciókat rendszeresen elemző Muzsika folyóiratba, maga is meggyőződhetne arról, hogy állítása téves.
Minden személyes érdek nélkül hozzáteszem még, hogy e folyóirat tartalmának mintegy felét kritikai rovatok töltik meg. Ítélje meg egyszer Turi Gábor recenzense, hogy menynyire elemzőek s mennyire friss szemléletűek.
Nem vagyok a honi zenekritikusok nem létező védegyletének elnöke. Szavam sem volna, ha Bodor Béla x vagy y szellemi-zenei restségét ostorozná. De mit szólna, ha kijelenteném, a magyar irodalom kritikusai diszlexiásak?
Breuer János
egy zenekritikus
(Élet és Irodalom, 2000)