Hanglemezfigyelő 1979-1989

 

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat több mint tíz éven keresztül bocsátotta ren­delke­zé­semre új kiadványait, amelyeket Hanglemezfigyelő felcímmel a Hajdú-bihari Nap­ló hasábjain szemléztem. A honlapomon önálló menüpont alatt olvasható sorozatban a klasszikus zenétől a verses lemezeken át a popzenéig minden mű­fajról szó esett. Az alábbi összeállítás a magyar jazzlemezekről írt értékeléseket tartalmazza az 1979-1989 közötti időszakból.

(Benkóland) A Benkó Dixieland Band hatodik nagylemeze az együttes huszadik évfor­dulóján adott koncertet rögzítette két amerikai vendégművész, George Probert és Wild Bill Davison közreműködésével. S bár az autentikusságot illetően fenntartásaim vannak a dixieland mai művelőivel szemben, kalapot kell emelnem a Benkó együttes két évtizedes pályafutása és teljesítményének színvonala előtt.

Mégpedig azért, mert az első taktusok után nyilvánvaló, hogy vérbeli dzsesszmuzsikát hal­lunk, még ha egy adott stílus kereteibe szorítva, kevésbé érdesen és kifejezően is, mint a más élményvilágból táplálkozó fekete dzsessz. Biztos hangszertudás, remek hangulatteremtő erő, széles érzelmi skála, izgalmas improvizációk és kiforrott együttes játék jellemzi Benkóék mu­zsikálását. Különösen a lassú számok – a Tin Roof Blues és a St. James lnfirmary – gyönyörűek; George Probert egészen rendkívülit fúj szoprán szaxofonján.

 (1979)

(Saturnus) Mintha kedvezőbb jelek érződnének az MHV jazzlemez-kiadási politikájában: az idén eddig három lemez (Saturnus együttes, Gonda János, Pege Aladár) látott napvilágot. A Saturnus együttes létrejöttében is szerepe van a lemezgyárnak, s a kezdeményezést csak di­csérni lehet, hiszen cáfolja azt, hogy magyar jazz-zenekarok képtelenek lennének ugyanolyan összetételben, hosszabb távra szóló programmal dolgozni. A Saturnus zenéje (részletesebben tavalyi debreceni koncertjükkor szóltunk róla) nem kimondottan eredeti (George Benson, a Weather Report és mások hatása nyilvánvaló), s nem tartozik a műfaj progresszív vonulatába sem, de vállalt célját, a szórakoztatást a maga nemében kitűnően teljesíti. Rockos, szvinges elemekből épülő, kellemes, finom muzsikát játszik a Saturnus; legjobb számuk A zöld disznó dala, Szakcsi Lakatos Béla szerzeménye.

(1980)

(Pege) Egy évtized telt el azóta, hogy az első számú magyar jazzbőgős, Pege Aladár önálló lemeze megjelent. Tíz esztendő elegendő időnek látszik arra, hogy egy újabb nagylemeznyi anyag megérlelődjön, végleges formát öltsön. Ám az újabb album cáfolja ezt: az elmélyült műhelymunka és a tudatos zenei útkeresés végeredményét reprezentáló egységes anyag helyett vegyes salátát tálal a lemezjátszóra. Az első oldal magyar jazzfesztiválokon, világhírességekkel alkalomszerűen készített felvételeket; a második magyar muzsikustársakkal rögzített számokat tartalmaz. Valamennyi Pege-szerzemény, valamennyi rádiófelvétel. Egyik tényező sem előny. Pege vitathatatlanul a legjobb magyar bőgős, de nem a legjobb zeneszerző. Virtuozitása nem képes feledtetni azt a gyanút, hogy zeneszerzőként nincs különösebb mondanivalója. S hogy a lemez rádiófelvételekből állt össze, arra enged következtetni: ismét nem úgy készült el egy ma­gyar jazzlemez, hogy alkotói a „most nekiülünk, s vérünkkel megírjuk" elhatározással kezd­tek volna hozzá. Talán egyszer. Ilyen szemszögből érzem kevésnek Pege Aladár egyébként nem mindenestől elvetendő, második lemezét, amelyről két szám feltétel nélkül említést érdemel: az őszi dal Art Farmer finom hangulatokat idéző trombitaszólójával és Pege szólója egy magyar népdal variációira.

(1980)

(Dimenzió) Első lemezével jelentkezik egy fiatal magyar dzsesszegyüttes, a Dimenzió. A bemutatkozás sikeres, bár jobban örültünk volna, ha a Dimenzió új, egyéni hangokkal rukkolt volna elő. Nyilvánvaló a dzsessz-rock stílus nagyjainak (Weather, Report, Chick Corea) hatása – de mindezzel együtt jól szerkesztett, színvonalas összeállítást kapunk, amelyből Dés László erőteljes szaxofonszólói és Tóth Tamás mozgékony, pontos basszusjátéka ragadja meg főként a figyelmünket.

(1981)

(Szabó-Beamter duó) Az ötvenes évek végén a fővárosi szórakoztató-zenei élet központja volt a Duna szálló bárja, ahol a Szabó-Beamter duó játszott. Akkoriban szedték fel a tila­lom­fákat az addig imperialista válságterméknek bélyegzett dzsessz elől, s a ma már legendás kettős, a maga módján, élen járt az új zene terjesztésében. Nem volt kimondottan dzsessz, amit ját­szot­tak, de dzsesszes frazírozásuk, kiváló technikájuk és összmunkájuk híressé tette produk­ci­ó­jukat. Együttműködésükről több felvétel is készült, amelyekből egy tucatot felújítva és szte­reósítva ismét közreadott az MHV. Boogie-woogie, blues, latin-amerikai ritmusok, klasszikus témák parafrázisai – ezekből az elemekből áll Szabó József és Beamter Jenő zenéje, amelyen ennek ellenére is érződnek az egyéniség jegyei. Szabó József virtuozitása, motorikus balkeze, stílusérzéke. Beamter Jenő kreatív dobjátéka és lendületes vibrafonozása olyan többlettel ru­házza fel ezt a lemezt, amely kiemeli a zenetörténeti érdekességek köréből, s ma is élvezhetővé teszi.

(1982)

(Debreceni dzsesszfesztivál) Úgy látszik, ez az év sem telik el debreceni vonatkozású hanglemez megjelenése nélkül. Az alkalmat ezúttal a XI. dzsessznapok szolgáltatta, s ha meg­gondoljuk, hogy még csak tíz fesztivál múlt el anélkül, hogy hanglemez készült volna róla, igazán elégedettek lehetünk a fejleményekkel. A Krém márka jelével, Kiss Imre szerkesz­té­sében látott napvilágot a lemez, a szándéknak megfelelően csak magyar együttesek felvétele­i­vel. Ennek is nagyon örülünk természetesen, de még jobban örülnénk, ha mondjuk egy dupla albumot vehettünk volna a kézbe, amelynek másik lemezén külföldi muzsikusok játszanak. Az évek során ugyanis annyi jeles zenész fordult meg Debrecenben, hogy nagy kár elszalasztani a kínálkozó lehetőséget. Reméljük, a kiadók gondolatai is hasonló következtetésre jutnak.

Hét számot tartalmaz ez a lemez, meglehetősen széles skálán. Elégedetlenségre csak a Sa­turnus együttes szerzeménye és játéka ad okot; a többi közreműködő a maga színvonalán van jelen. A kompozíciók közül három emelkedik ki: Vukán György Clarity-je lírai hangvételű, gondolatgazdag kamaramuzsikálás; Szabados György Balladájának pentaton vonatkozásai ér­demelnek figyelmet; a Binder együttes Korlátok című darabja pedig egy hosszabb lélegzetű, téma és tempóváltásokra épülő, hatásos darab. De nem lehet panasz a Hulin együttes és a Ka­szakő együttes felvételére sem. A lemezt a Benkó Dixieland Band és Philadelphia Jerry Ricks amerikai gitáros Debreceni blues című hangulatos szerzeménye zárja.

(1982)

(Femme fatale) Szabó Gábor egyike azon kevés magyar dzsesszmuzsikusoknak, akiknek sikerült világhírnévre szert tenniük. Persze nem itthonról: nyugati jelenlét kell ahhoz, hogy valaki ebben a műfajban valamire vihesse, Majdnem kéttucatnyi lemezzel a háta mögött a ki­tűnő gitáros – aki saját állítása szerint feltalálta a fúziós zenét, a dzsessz-rockot – megenged­hette magának, hogy legfrissebb felvételét a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hozza for­ga­lomba. Műsorától – amelyet az Egyesült Államokban rögzítettek – nem vagyunk elragadtatva. Valóban fúziós zenét hallunk, de minden újdonság, eredetiség nélkül. Magyar volta ellenére Szabó Gábor zenéjében a latinos harmóniák és ritmusok dominálnak, ami önmagában véve egyáltalán nem lenne baj, ha izgalomba tudnák hozni a hallgatót. Kellemes, amolyan éjszakai háttérmuzsikát tartalmaz a lemez, amelyen a címlap tanúsága szerint Chick Corea is közre­mű­ködik zongorán. Kár, hogy a többi partner nevét nem tünteti fel az amúgy kifejező borító.

(1982)

(Binder-dzsessz) A fiatal magyar dzsesszegyüttesek közül a Binder együttes igyekszik a legkövetkezetesebben saját világát kialakítani. Első lemezén a neves avantgárd szaxofonos, John Tchicai közreműködésével Dresch Mihály három kompozícióját szólaltatja meg a kvintett. A szabad improvizációknak tág teret engedő, de bizonyos tematika pontok köré csoportosuló zenei anyag elsősorban a zene folyamat jellegére és a kifejezés intenzitására helyezi hangsúlyt, s ezzel jelentősen eltér az egyes dzsesszstílusok mintáit követő, megszokott hazai előadási gya­korlattól. A szólók zenekari tuttikhoz és újabb témákhoz vezetnek, megteremtve a kötés és ol­dás kívánt egyensúlyát is. A Sirató, a lemez legszebb darabja igazi dzsesszsláger, a szó nemes értelmében. Tchicai mellett különösen Dresch Mihály és Binder Károly jeleskedik hangszerén: hármójuknak döntő részük van abban, hogy az együttes az utóbbi évek fontos dzsesszlemezével jelentkezett a magyar zenei életben.

(1983)

(Szemtől szembe) Népszerű melódiákat, örökzöld dallamokat válogatott legújabb leme­zére a Benkó Dixieland Band; olyanokat, mint a Yes Sir, a Just a Gigolo. a When I’m Sixty Four, a Chinatown. Messze távolodtak a korábbi, Blues című lemezükön vállalt iránytól, de hát a dixieland tágas világ, sok minden belefér. A nem kifejezetten dzsessztémákat lendületesen, kedvesen, a stílusjegyeket megtartva, s olykor a szving felé bővítve adja elő az együttes; bi­zonyára tovább gyarapítva hívei számát.

(1983)

(Dzsessz) Az elmúlt években kedvező változás állt be a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat dzsesszlemezek-kiadási politikájában. Szabadabb utat kapott a műfaj, a korábbinál jóval több lemez készülhetett Nyolcévi várakozás után a második (!) lemezével jelentkezhetett például Szabados György, a legeredetibb hangú magyar dzsesszmuzsikus. Albuma az Adyton címet kapta. Az elnevezés többértelmű: görögül „legbelső szentélyt" jelent, de egyúttal utal az ihlető költőre, Ady Endrére és a tone-ra, a hangra is. A nem könnyen befogadható zene egy szuverén gondolkodó öntörvényű világába vezeti a hallgatót. A szeptettre írt monumentális, háromtételes címadó kompozíció, majd a trióval előadott Világpor és Tánczene világosan jelzik Szabados kapcsolódásait a magyar népzenéhez és kultúrához, de mutatják igényét arra is, hogy mindezt egyetemesebb összefüggésekbe helyezze. A lazán szerveződő szabad improvizációk, illetve a szigorúan kötött részek viszonya pedig a „muzsikus én" tudatos és ösztönös oldalainak egymás­rautaltságát hangsúlyozza. Sorskérdésekről szól Szabados György lemeze, s ilyen értelemben fölötte áll a megrögzült műfaji kategóriáknak. ZENE – így, nagybetűkkel.

Nem érint ilyen mély problémákat, de a maga nemében tisztes, sőt igen jó lemez a Kaszakő együttes első albuma. Az Édenkerten tagadhatatlanul érződik a dzsessz-rock stílus nagyjainak hatása, de csak annyira, hogy ne legyen zavaró. Amúgy ötletes témák, ügyes hangszerelések és szólók, s a latin ritmusok iránti erős érzék jellemzik a Kaszakő játékát. Az együttes meghatározó egyénisége a gitáros László Attila és a billentyűs Csanyi Zoltán.

(1983)

(Reggae for Zbiggy) Egységes, színvonalas bemutatkozó lemezzel lepte meg a dzsessz­kedvelőket az ifjabb magyar dzsesszmuzsikus-nemzedék tehetséges zongoristája, Gárdonyi László. Triójának szólistájául a kiváló lengyel szaxofonost, Zbigniew Namyslowskit nyerte meg, s együttműködésük igen sikeresnek tekinthető. Gárdonyi hét szerzeménye hallható a ko­rongról: melódiagazdag, rock ritmusalapú, illetve lírai, balladisztikus felvételek. Nincs semmi rendhagyó az összeállításban, a szerkezetek hagyományosak, a tonalitást nem zavarják disszo­náns elemek – de ízléses, kellemesen gördülő a zene, épkézlábak a témák, és különösen Namys­lowski szólói magával ragadóak. Ez a lemez jó propagandája lehet a műfajnak; azok számára is üdítő perceket kínál, akik csak ismerkednek a dzsesszmuzsikával.

(1984)

(Benkó) X-edik nagylemeze jelent meg a hazánkban rendkívül népszerű Benkó Dixieland Bandnek. Akkor, amikor a magyar dzsessz alkotó elméi lemez nélkül vagy egy-két lemezzel vegetálnak a periférián, Benkóék rendszeresen jutnak lehetőségekhez. Sokan azt hiszik, hogy a dixieland – dzsessz; pedig a dzsessz kreatív képviselői elhatárolják magukat ettől a párhu­zam­tól. A különbség abban fogalmazható meg, hogy a dixieland egy letűnt zenetörténeti korszak stíluselemeit konzerválja, míg a dzsessz nyitottsága, improvizatív volta miatt a mindenkori ze­nei trendek jellegzetességeit szintetizálja magában. E kategorizálás ellen persze maguk Ben­kóék tiltakoznának elsőként, s el kell ismerni, hogy ők igyekeznek is modernebb stíluselemeket (szving 1930-40) beépíteni zenéjükbe. A műfajon belül kétségtelenül színvonalat képvisel a BDB – de népszerűségük legalább annyira köszönhető szervezőkészségüknek és publici­tá­suknak, mint zenei képességüknek. Ezt dokumentálja Just Good Friends című lemezük is.

(1984)

(Dzsessz) Önálló lemezzel jelentkezett a fiatal magyar dzsesszmuzsikus nemzedék te­het­séges szaxofonosa, Lakatos Antal is. Bemutatkozó albuma sokféle irányban tapogatózó, ígé­retes képességű, de még nem eléggé kiforrott egyéniség kísérleteit rögzítette. Az első oldalon Lakatos „Tóni" barátai: Rainer Brüninghaus, Toto Blanke és Trilok Gurtu partnerei a sza­xofonosnak; a második oldalon pedig saját együtteseivel ad elő három kompozíciót. A lemez stiláris sokszínűségét úgy is értékelhetjük, mint a sokoldalúság megnyilatkozásait, de úgy is, mint kissé zavaró eklektikusságot. Az impresszionista, lírai kifejezésmódtól az avantgárd hang­zásokon át a kemény ritmusalapú, bebopos játékig terjed a skála, s noha nem minden darab rendelkezik az eredetiség megkülönböztető jegyeivel, örvendetesen jelen van a tudatosság, mint meghatározó rendezőelv. Lakatos Antal saját világát akarja a zenével körvonalazni, s talán nem tévedünk, ha úgy érezzük, hogy ehhez a modern bebop stílusa a legalkalmasabb számára.

(1984)

(Dzsessz) Fejlődése során a dzsesszmuzsika is hasonló helyzetbe került, mint a kortárs kompozíciós zene: elvont, ezoterikus régiókba lépett; nem csoda, ha a közönséggel való kap­csolat visszaállítása érdekében egyes képviselői közérthetőbb kifejezési eszközöket kerestek a hetvenes években. A dzsessz-rock kialakulása azonban inkább üzletileg, mint zeneileg hozott mérhető előrelépést; mechanikussá válván törvényszerű lett hanyatlása. Ezért is, érezzük némiképp korszerűtlennek Deseő Csaba Blue strings című új nagylemezét, amely zömében rock és funky alapú számokat tartalmaz Hiába készült a legmodernebb technikával a felvétel, a szerzemények nem úgy szólnak, ahogyan azt a stílus megkövetelné: hiányzik belőlük a virtuóz hangszerelés, a lendület és a keménység, ami ritmus ízét adhatná. A második oldal már vál­to­zatosabb anyagot kínál és furcsa módon egy örökzöld sláger, a Sweet Georgia Brown tűnik a legsikerültebbnek, mert ebben mozog legotthonosabban és leginkább magával ragadó zenei­séggel a két kitűnő szólista, Kovács Andor (gitár) és Deseő Csaba (brácsa).

S ettől válhat korszerűvé az is, ami egyébként nem kortárs eredetű.

(1984)

(Igazi paradicsom) Hogy ezt a paradicsomot kis- vagy nagybetűvel írják, nem tudni; min­denesetre Berki Tamás lemezének borítóján bárányfelhők között egy igazi, piros paradicsom úszik békésen, ahogy a paradicsomok az égben úszni szoktak. A kép ötletesen utal arra az ironikus, kétértelműségekből építkező stílusra, amely az énekes legtöbb dalát jellemzi. Ez is történelmi esemény, egy magyar dzsesszénekes első önálló lemeze Magyarországon. Termé­szetesen kompromisszumok szülötte, amennyiben (kereskedelem, ó!) engedményeket tett a rockos hangzásoknak is. Kevés „tisztán” dzsesszes megoldás található a lemezen; az alap a blues és a funky, de a témák és a hangszerelések (kiemelkedik Dandó Péter basszusjátéka) igé­nyessége és a kitűnő előadás jelzi, hogy Berki Tamásnak nem kell „szégyenkeznie”, amiért tágabban értelmezte a műfaji határokat. Kevés, de jól megválasztott eszközzel sokat mond színvonalas bemutatkozó lemezén.

(1984)

(Szabraxtondos) Szabados György Liszt-díjas zongoraművész a mai magyar zenei élet kiemelkedő személyisége Hogy neve mégsem sokak előtt ismert, annak oka az, hogy zenéje nehezen illeszthető kategóriákba: improvizatív volta miatt a kortárs zene nem fogadja magába, s mivel frazírozása nem kimondottan off-beates, a dzsessz művelői sem érzik teljesen maguk közé valónak. Mindez semmit nem von le tevékenységének értékéből, sőt, sokak szemében éppen a zenei határokat áthidaló erőfeszítése a példaadó.

Az, hogy a világ egyik legjobb dzsessz-szaxofonosa, a néger Anthony Braxton felfedezte magának Szabadost, és több koncerten muzsikált, sőt lemezt is készített vele, egyedülálló eset a fekete és fehér zenék kapcsolatában. Ennek dokumentuma a Szabraxtondos című lemez, amely Szabados szerzeményeinek előadása közben mutatja be a duót. Már a címek – Keserves, Ajánlás asszonyainknak, Halottas-vigasztaló – jelzik, hogy a darabok a magyar folklórra épül­nek. Braxton részvétele az előadásban korántsem ellentmondásos, mert a néger zene, így a spiri­tuálék is tartalmaznak pentaton elemeket. Az izgalmas feladvány az volt a felvételek készí­tésénél, hogyan tud két különböző egyéniség – a dinamikus, erős érzelmi töltésű Szabados és a hűvösebb, elvontan gondolkodó Braxton – közös nyelvet találni. Lehet, hogy az eredménnyel híveik külön-külön elégedetlenek lesznek, mert ez a zene nem igazán Szabados és nem igazán Braxton – hanem kettejük új ötvözete, két kifinomult intellektus komoly produktuma. Nincs tisztában a szavak értékével az, aki ezt a zenét „könnyűnek” minősíti. Épp az ilyen zenék bizo­nyítják meggyőző érvénnyel azt, hogy időnként szükség van bevett fogalmaink újraértel­me­zésére, újraértékelésére – ha alkalmassá akarjuk őket tenni új jelenségek megnevezésére.

(1985)

(Kovács Andor) Van a magyar dzsessznek egy nagy öregje, Kovács Andor, aki sokak szerint világsztár lehetett volna, ha ... Ebben a ha-ban megoszlanak a vélemények, ám az tény, hogy a gitáros a hatodik (hetedik?) X-ben nem a nagy dzsesszfesztiválokon, hanem egy első osztályú budapesti vendéglőben öregbíti a magyar cigánymuzsikusok hírnevét. Nemrégiben megjelent, Felhők című lemeze is ezt az ellentmondásos mentalitást tükrözi. Django Reinhardt, a dzsessz első nagy gitárosa emlékét idézi a válogatás, s a kísérőzenekar (Hot Club Budapest) összetétele. Örökzöldek, illetve Kovács Andor saját szerzeményei kaptak helyet ezen az albu­mon, amely vérbeli szvinges lüktetést éppúgy kínál, mint vendéglátós hangvételű érzelmes da­rabot. A lemezt Kovács ritka harmóniai és improvizációs érzéke élteti, de a kellemes össze­ál­lításban nagy része volt Deseő Csaba hegedűsnek is.

(1986)

(Keyboard music) Ez az angol elnevezés magyarul azt jelenti, hogy billentyűs zene. Azaz, olyan hangszereken játszott muzsika, amelyeket billentyűkkel lehet megszólaltatni. Sokáig a zongora és a csembaló tartozott ebbe a kategóriába, manapság azonban a különféle elektronikus hangszerek, szintetizátorok alaposan kitágították a fogalom körét. A Keyboard music című lemez dzsesszfelvételeket tartalmaz. Gonda János, Kruza Richárd, Pleszkán Frigyes szerze­ményeit. Az első oldalon Gonda kompozíciói kaptak helyet, a másikon mindhármukéi. Ennél fogva meglehetősen eklektikus az anyag. Többsége a main stream (a dzsessz főárama, szvinges lüktetésű, szabályos időbeosztású és funkciórendű zene) jegyében fogant, de akadnak rockos darabok is. Egészére a kamara hangzás a jellemző, bár vannak szelíd kísérletek a szintetizátor tágabb lehetőségeinek kihasználására is. Igazából csak Gonda tudja letenni zeneszerzői névjegyét: a lemez egységes első oldala ennek példája.

(1986)

(La Fiesta Grande) A Benkó Dixieland Band legújabb lemeze nem a hanglemezhétre je­lent meg – okkal (bár színvonalas dzsesszfelvételeknek már helye volna a kínálatban). Benkóék a fülszöveg szerint 1984-es mexikói turnéjukon készítették az anyagot, azonban a zene és az alájátszott taps technikai különbözősége nyilvánvalóvá teszi, hogy utólagos stúdió­keverésekről van szó. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy ez a lemez nem jó. Kommersz irányt vesz, ihlet nélküli feldolgozásokkal. Olyan, mint egy Rejtő-regényben a menetrendszerűen ér­kező whisky: most éppen ehhez van csatlakozásunk. S a vágányról nem lehet letérni. Szerencse, hogy Zoltán Béla nem törődik az elterelő vasúti jelekkel: úgy fújja trombitáját, mintha egye­nesen a mennybe akarna menetelni. Mostani játéka alapján neki már ott van a helye. A töb­bieknek még egy kicsit vonatozniuk kell.

(1986)

(Dimenzió) Különös, de ha két évtized magyar dzsessztermését vizsgáljuk, alig bukkan­hatunk rajtuk az eredetiség nyomaira. Olyan ritkán juthatnak lemezfelvételhez a hazai dzsessz­muzsikusok, hogy ilyenkor még azt sem képesek kihozni magukból, ami előnyük volna. Ez a görcsösség ugyan nem érződik a Dimenzió Avec plaisir című albumán, de a hatások tetten érhetők: Tóth Tamás basszusgitárjátéka a Weather Report együttest, pontosabban Jaco Pas­toriust, Dés László szaxofonhangja pedig Jan Garbarekét idézi. Amúgy a zene igen gondosan megkomponált, kifejezetten artisztikus, az ECM lemeztársaság neoromantikus vonalába illesz­kedő,kellemes hallgatnivaló, kiváló szólókkal – csak hát az ember nehezen tudja elhessegetni magától hallgatása közben a „deja vu” érzé­sét...

(1987)

(Üres palack blues) A „Radioton” sorozat lemezén Philadelphia Jerry Ricks, Olasz­or­szágban élő néger bluesénekes felvételeivel ismerkedhetünk meg Kiss Imre szerkesztésében. A muzsikus többször járt már Magyarországon, fellépett a debreceni dzsessznapokon is (sikerrel), s ezeknek az utaknak lenyomatait őrzik a rádiótekercsek. Magyarországon is sokan ismerik és szeretik a bluest, a négerek jellegzetes zenei megnyilatkozását; ami azonban ezen a lemezen inkább csak mint szemléltető eszköz van jelen, nem pedig fájdalmas üzenetként. Ricks egy szál gitárral kíséri magát, s kétségtelen, hogy tudja, mi a blues, jól kezeli hangszerét is, de éneke meglehetősen szürke, kifejezéstelen, nem érinti meg a hallgatót érzelmileg; valahogyan épp a blues sikkad el belőle. Elég indok-e a lemezkiadáshoz, hogy valaki fekete bőrű, és többször járt Magyarországon? Bizonyára nem. Nyilván az is kell hozzá, hogy ne legyen valutáris vonzata. Így hát itt van nekünk a blues – forintért.

(1987)

(Dzsessz) Az elkedvetlenítő hangzási tapasztalatok után jólesik szólni olyan felvételről is, amely kiegyenlített, nyugodt hangképével szerez kellemes perceket. Történetesen ez éppen egy dzsesszlemez, a Super Trió Birthday Party című anyaga, amely a hagyományos dzsessztrió és egy rézfúvós együttes közreműködésével ún. harmadik típusú zene megteremtésére tesz kísér­letet, s főleg a trió részekben ragadja magával a hallgatót.

(1987)

(Dzsessz) Két dzsesszlemez is megjelent a minap, Pege Aladáré és Kruza Richárdé, s ha valaki egymás után hallgatja meg őket, nem hiszi el, hogy mindkettő ennek a kornak a terméke. Pegét egy találékony nyugati szakíró a nagybőgő Paganinijének keresztelte el, s a hasonlatnak annyi alapja van, hogy a magyar bőgős valóban egyedülállóan virtuóz technikát fejlesztett ki magának a behemót hangszeren. Más kérdés, hogy ez milyen zene szolgálatában áll. Nos, Pege mint zeneszerző nyomába sem léphet Pegének, a bőgősnek. A negyvenes-ötvenes évek bebop zenéjében érzi magát leginkább otthon, s új felvételeiből is nyilvánvaló, hogy milyen messze áll napjaink legújabb irányzataitól, zenei trendjeitől. A Pege- kompozíciók egy kaptafára ké­szülnek, a többnyire unisono intonált bevezető témát mechanikusan követik a szólók, legalább egy-egy bőgő-improvizációval; aztán a visszatérő téma lezárja a társalgást. Kiviláglik belőlük, hogy jószerivel egyetlen célt szolgálnak: hátteret képeznek a bőgő virtuóz jelenlétéhez. Óva­kodjunk azonban az egyoldalú megközelítéstől: ezen a lemezen is vannak szép pillanatok, kü­lönösen a vendégeskedő osztrák muzsikusok jóvoltából.

Kruza Richárd első önálló lemeze viszont tökéletesen mai hangzású: minden szinte­ti­zátorokon szólal meg. Rögtönzések is akadnak benne, az anyag azonban inkább popos hang­vételű: könnyen hallgatható. A kitűnő lengyel szaxofonos, ZbigniewNamyslowski jelenléte életszerűbbé teszi a zenét, az összkép mégis olyan, mintha liftzenét hallanánk, miközben ele­gáns szállodai szobánkból a mozgóeszköz a földszint felé röpít bennünket.

(1988)

A pop-rock-dzsessz műfajokban is bőven akadnak újdonságok. Említtessék a dzsessz­gi­táros Babos Gyuláé, aki első szólólemezén a népdalfeldolgozástól a fúziós zenéig széles skálán csillogtatja hangszeres tudását.

(1988)

(Makám) Kardoskodtunk érte derekasan: hát most itt van a kezünkben a zenék „fölötti” zene, a stílusokat, műfaji határokat, előadási gyakorlatokat szintetizáló letét, a Makám együttes első nagylemeze. Közelítések a címe, s mint a fülszöveg írja, a csoport 1984-ben azzal a céllal alakult, hogy létrehozzon egy olyan új zenélési formát, amelyben ötvözi az európai zene, a különféle etnikumú folklór, a modern dzsessz és a kortárs zene bizonyos elemeit. Nehéz a helyzetük az ilyesfajta kísérleteknek, hiszen a fül óhatatlanul is azt keresi bennük, amit felismer: tehát szétválasztja, s nem szintetizálja az elemeket. Az érzékek ilyesfajta regisztráló hajlan­dó­ságát csak az altathatja el, ha az ismert elemekből valóban olyan ötvözet keletkezik, amely más minőséget képvisel.

A Makám zenéje nemzetközi trendbe illeszkedik, a szokásos néhány év késéssel „döröm­bölve” a hazai zenei életben. Az biztos, hogy itthon teljesen új hangnak számít jelentkezésük. Zenéjük képlékeny határait jelzi, hogy két éve beneveztek a Magyar Rádió dzsesszversenyébe, a lemezen viszont már elenyésző az un. dzsesszes megoldások aránya, inkább a repetitív tech­nika vált meghatározóvá (különösen a B oldalon). A kompozíciós elveket a szigorú szerkezetek hordják magukban, amelyek azonban az improvizációknak is teret engednek (ebben főleg Szőke Szabolcs jeleskedik gadulkán). A Makám hangzásának igazi jellegzetességét az egyéni módon megszólaltatott etnikai hangszerek adják, amelyek többségét a muzsikusok maguk ké­szítették. A legfontosabb azonban az, hogy a Makám tagjai tudnak zenélni: meditatív, befelé mélyülő muzsikájuk járható, büszke híd a kompozíciós zene végletes csiszoltsága és a populáris zenék szabadelvűsége között.

(1988)

(Dzessz) New Age (Új korszak) címmel megjelent a Hungarian Jazz Quartet (Magyar Dzsesszkvartett) első lemeze. A címválasztás jelzi a szándékot, amellyel az együttes a Nyugat-Európában, sőt inkább Amerikában éppen divatos irányzathoz kíván csatlakozni. Érzelmileg fűtött dallamvezetés, ismétlődő, gyakran unisono kíséret a ritmusszekcióban, tonális harmó­niák, s a kellemesség mindent átható érzete – ezek a ,,new age” zene jellemzői. Szakcsi Lakatos Béla és társai azonban sokkal jobban tudnak dzsesszt (is) játszani, hogysem elfogadnánk tőlük a „new age” minimál programját. Akárhogy nézzük, itt csupán egy hangzatos jelszóról, üz­le­tileg konvertálható szlogenről van szó, a zene valójában kommersz, az eladhatóság mértékét célozza meg. Továbbra is várnunk kell, hogy a maga valójában ismerjük meg a zongorista Szakcsi zse­niális tehetségét.

(1988)

(Dzsessz) Egy hangszeres és egy énekes album kínálja magát ezen a polcon. A magyar dzsessz fiatalabb nemzedékének élvonalába tartozó Vasvári együttes rövid időn belül immár második hangulatos anyagával jelentkezett. Berki Tamásnak több évet kellett várnia az újbóli megszólalásra. A fanyar iróniájú énekes kitűnő partnerek – Lakatos Dezső, Babos Gyula, Tátrai Tibor, Dés László – kíséretében saját szerzeményeit és szövegeit kínálja a dzsessz és a rock határmezsgyéjén egyensúlyozva.

(1989)