Aki Takase és a repülő lelkek

 

A berlini zongoraművésznő kvartettje jazz helyett kortárs zenét hozott Budapestre

Huszonegy programmal a jazz is hangsúlyosan jelen volt a CaFe Budapesdt Kortárs Művészeti Fesztiválon. A sorozat záró estjén, október 18-án két koncert közül is választhattak az érdeklődők: a MŰPÁ-ban Lajkó Félix vajdasági hegedűs és Jojo Mayer svájci dobos, az Opus Jazzklubban a japán-francia La Planète Quartet lépett fel. Utóbbi ígért több kapcsolódást a jazzhez, a helyszínen azonban kiderült, hogy a The Flying Soul (Repülő lélek) címmel hirdetett műsor inkább az improvizatív kortárs zenéhez áll közel.

Sajátos kategória és minőség ez a XX/XXI. század műzenéjében, amelynek kialakulásában az európai jazz nagykorúvá válása és a rögtönzés iránti igény játszott szerepet. Az önálló játékstílus és hangvétel kimunkálására törő európai (jazz)muzsikusok a szving alapú amerikai jazz kötöttségeit megelégelve előbb a free, azaz a szabad zenélésben keresték a továbblépés útjait, majd a globalizáció általánossá válásával különböző zenei hatásokat ötvöző, a kortárs zene formanyelvével rokonságot mutató, az improvizációnak kitüntetett szerepet szánó játékmódban találták meg az önkifejezés eszközeit.

A Japánban született, 1987 óta Berlinben élő Aki Takase zongorista az európai improvizatív szcéna ismert és becsült személyisége, fáradhatatlanul kísérletező művész. Pályája a jazz vonzásában indult, a műfaj élharcosai közül Ornette Coleman, John Coltrane és Charles Mingus volt rá hatással, de a jazz minden korszakában talált inspiráló előzményre, amit a Fats Waller, Thelonious Monk vagy Eric Dolphy előtt tisztelgő lemezeivel kifejezésre is juttatott. Sokrétű és sokszínű életművének a különböző stílusokat képviselő elődök szerzeményeinek modern hangvételű, rendhagyó feldolgozása az egyik pillére.

A 2012-ben megjelent The Flying Soul című CD-jének anyaga más forrásból táplálkozik. A jazz ebben csak érintőlegesen, áttételesen, elsősorban az improvizációkban jelenik meg, a zongora által diktált ritmikának nincs köze a szving off-beates lüktetéséhez. Az ugyancsak zongorista férj, Alexander von Sclippenbach szerzeményének kivételével Takase saját, jellegben, eszköztárában széles skálát bejáró, a tonalitástól a tizenkét fokúságig eljutó kötött kompozíciói hangzottak fel a műsorban, amely a három kitűnő partner, Louis Sclavis (klarinét, basszusklarinét), Dominique Pifarely (hegedű) és Vincent Courtois (cselló) pontos összjátékára és szárnyaló rögtönzéseire épült. A darabok a meditatív hangvételtől a táncos olasz tarantella sodrásáig ívelő tartományt jártak be, a dramaturgiailag hatásosan megszerkesztett összeállításban duó-, trió- és kvartett-formációknak egyaránt hely jutott, ráadásként pedig négy, egymásból kibontakozó improvizáció hangzott fel.

A koncert főszereplője és spiritus rectora a számokat tört angolsággal felvezető Aki Takase volt, a legnagyobb ívű szólókkal azonban Louis Sclavis járult hozzá a zenéhez. Az európai free jazz vezető klarinétosa egyedülálló technikájával, kristálytiszta intonációjával és kifejező előadásmódjával magasabb dimenziókba emelte a kortárs fogantatású zenét.

(Magyar Nemzet, 2015)