Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Dave Grusin: Two for the Road

 

Two for the Road: The Music of Henry Mancini

Kezünkben az amerikai jazzipar új terméke, Dave Grusin zongorista-hangszerelő lemeze, Henry Mancini szerzeményeinek feldolgozása. Nem véletlen a GRP társaság alapítójának és a filmsorozatok, rajzfilmek egykori kedvelt zeneszerzőjének a találkozása: Grusin pályáján is fontos szerepet játszott a filmzeneszerzés, Mancinihez személyes, jó barátság fűzte, a kom­ponistát személyes mentorának tekintette. Mancini Glenn Miller zenekarának zongorista-hangszerelőjeként kezdte, és az ötvenes években az Universal stúdió háziszerzőjeként általános feltűnést keltett friss, jazzes hangzású, szellemes filmzenéivel. Azóta megszámlálhatatlan mozitermék főcimében szerepelt a neve, leghíresebb munkái, így a Rózsaszín párduc és a Péter Gunn betétdalait jazzmuzsikusok is gyakran műsorukra tűzték. Grusint és Mancinit közös vonzalmukon kívül az is rokonítja, hogy mindketten a dallamosságot, a jó témákat és a dal­formát tartották a filmzenék sava-borsának.

Ez a lemez a szerzőt és az előadót állítja a középpontba. A szerzőt, aki a fülbemászó, olykor kissé groteszk, vonzó témákat és a jazzmuzsikusokat inspiráló rafinált harmóniákat kitalálta, és az előadót, aki nemcsak meghangszerelte a darabokat, hanem zongorajátékával főszerepet vállalt megszólaltatásukban. Megtévesztő a sok neves közreműködő felsorolása, mert végig, többnyire vonószenekari kísérettel, a Grusin-Patitucci-Mason alkotta triót halljuk, a fúvósok csak néhány számban bővítik a hangzást nagyzenekarivá. Mivel az európai populáris kultúrában Mancini szerzeményei jóval kevésbé ismertek, mint hazájában, hiábavalóan próbálkoznánk az eredeti változatok és a feldolgozások összevetésével. Maga Grusin is bevallja, hogy a mindenki által fütyült darabok mellé szándékosan választott kevésbé ismerteket vagy elfelejtetteket.

Nézzük, pontosabbon hallgassuk hát magát a dolgot, a viszonylag rövid lemezt alkotó tíz számot a hangszerelő-zongorista interpretációjában. Grusin avatott hangszerelő és kifinomult zongorista. Nem híve a harsány kontrasztoknak, a drámai ellenpontozásnak; ízléssel és mér­tékkel keveri a színeket (például a Péter Gunn kemény, rockos kezdés után a szólóban len­dületes szvingbe, a Mr. Lucky egyenletes lüktetésű témájából szambába csap át), kedveli a vonóskíséretet, a bensőséges, érzelgős hangulatokat, a visszafogott, harmonikus fogalmazást. Van humorérzéke is: a lemez legszellemesebb darabja a menetbluesként feldolgozott, mókás hangszerelési megoldásokkal élő Baby Elephant Walk. Zongoristaként könnyed, olykor im­presszionistán hangulatfestő, de a ritmikus játékban is kelően biztos. Szinte minden témát ő vezet fel, és aztán bont ki melodikus rögtönzéseiben. Mellette önálló szerephez jószerivel csak a két számot varázsosan éneklő kanadai Diana Krall és a két rövid bőgőszólóval előrukkoló Pattitucci jut.

Aki a fúziós Grusint várja, alighanem csalódni fog; ez itt az amerikai main stream ha­gyo­mányaiban gyökerező, méltánylandó professzionális tudással megcsinált, hangütésében, témái­ban változatos, színvonalas, kellemes zene. Nem forradalmi tett, de érdemes tisztelgés a kis formák nagy mestere Henry Mancini előtt.

(Gramofon, 1997/11)