Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Amerika ismét figyel

 

Bollobás Enikő a washingtoni követség munkájáról

Vadregényes természeti környezetben, üde park közepén fekszik a Magyar Köztársaság ame­ri­kai nagykövetsége Washingtonban. Az épület szögletes, bunkerre emlékeztető falait jótékonyan rejtegetik a dús lombú fák; hiába, kísért a múlt.

A hazai híradások szerint a magyar diplomácia­történet talán legnagyobb botránya zajlott le ebben az objektumban, amikor a kirobbant belső konfliktusok miatt a magyar kormány leváltani kényszerült Zwack Péter nagykövetet. Itt, a helyszínen némiképpen másként ítélik meg a történteket: kongresszusi körökben, sajtóber­kek­ben jószerivel semmiféle izgalmat nem keltett a visszahívás. Jellemző, hogy még a tekintélyes (és liberális) The Washington Post is csak a társasági rovatban szentelt kis teret az „ügynek". Ha a volt nagykövet személyét, kompetenciáját itt másképp ítélik meg, bizonyára nagyobb visszhangot váltott volna ki eltávolításának híre.

Bollobás Enikó és Jeszenszky Géza külügyminiszter

Bollobás Enikő ideiglenes ügyvivő akkor nem nyilatkozott az eseményekről, s most sem szívesen áll kötélnek. A követség jelenlegi munkájáról szólva ugyanis nem kerülhetjük meg az okot, amiért személye – meglehetősen egyoldalú beállításban a magyar közvélemény érdeklődésének fókuszába került.

Két vád

  • Néhány hét távlatából visszatekintve a felfordulásra: hogyan élte meg a történteket?

– Arany János mondja valahol: az, hogy az ember mit bír ki és mit nem, azalatt derül ki, amíg bírnia kell. Ha én az egészet előre tudtam volna, lehet, hogy nem vállalom. De a problémát meg kellett oldani, s azt mondhatom, hogy napi munkánkra nem nyomta rá bélyegét a váltás, a követség legalább olyan intenzitással dolgozott tovább, mint azelőtt. Azért nem tartottam fontosnak nyilatkozni az ügyről, mert nem volt, és ma sincs különösebb jelentősége.

  • Ha a magyar újságok időben eljutottak volna önhöz, valószínűleg másképp vélekedik erről. Gondolom, értesült a személyét ért legsúlyosabb vádakról, mármint az amatőrségről és az MDF-komisszárságról. Milyen választ tud adni ezekre?

– Nem ért meglepetésként ez a beállítás. A rendszerváltással, az új kormánnyal hivatalba lépett új politikai vezetésnek nincs államigazgatási gyakorlata – de honnan is lett volna? Az új parlamenti képviselőknek sem volt képviselői gyakorlatuk, ebből adódik számos nehézség a munkájukban. Csakhogy, ha a nagykövetségek vezető posztjaira olyan emberek kerültek volna, akik azelőtt is tagjai voltak az apparátusnak – sőt a Külügyminisztérium esetében ez egybeesik a privilegizált nómenklatúrával –, akkor az ország, a szavazók joggal mondhatnák: nem erről volt szó, az Antall-kormány csúfot űzött a demokratikus választásokból. A fogadó országok is furcsán néztek volna, ha a követségek első, második emberei, a politikai munkával foglalkozók nem cserélődtek volna ki, ha ugyanazok képviselnék a demokratikus új kormányt, akik a Né­meth-, Grósz-, Lázár-kabinetet; más szóval, akik Moszkvában, a pártfőiskolán, az úttörő­szö­vetségben szerezték politikai végzettségüket.

  • E tekintetben ön feddhetetlen, hiszen az amerikai irodalom docense volt az egyetemen.

– Nos, mint mondtam, a Külügyminisztérium vezető munkatársainak egy része magától értetődően kicserélődött. Egyetemekről, akadémiai intézetekből érkező magasan kvalifikált szakemberek léptek külügyi szolgálatba. Az a politikai csapat, amely most kormányhivatalt vállalt az államigazgatás különböző területein, az elmúlt 10-15 évben termelődött ki, mégpedig úgy, hogy „politikai gyakorlatát" rendes „polgári" foglalkozása mellett szerezte meg. Ezek az emberek komoly és sikeres hivatásukat, tudományos karrierjüket, nemzetközi hírnevüket adták fel – végleg vagy időlegesen – azért, hogy a demokrácia közszolgálatába lépjenek. Ők most e téren „amatőrök" – holott korábban már bizonyítottak publikálással, tudományos fokozattal, nemzetközi helytállással. Mellesleg a más követségek állománya még inkább kicserélődött, mint a miénk; nálunk 11:4 az arány. A külügy külsőkkel való felfrissítésével jól működő apparátust kell kialakítani, amelyben nem fordulhat elő inkompetencia, érdektelenség, amit az ország például az 1988-as aradi Grósz-Ceausescu-találkozó lebonyolításakor látott. Nem tu­dom, hogy a Külügyminisztérium és az egykori pártközpont részéről kik a felelősök ezért a nagyon sok kárt okozó találkozóért, de ha netán most is a külügyi apparátusban dolgoznak, remélem, igényesebbekké váltak önmagukkal szemben.

  • Térjünk át a sokat emlegetett másik vádpontra, az MDF-komisszárságra. Nem szeretnék a naivitás látszatába esni, de a legilletékesebbtől szeretném hallani: hogyan lehet valamely párt érdekeit képviselni a külszolgálatban? Egyáltalán, mi lehet az MDF sajátos érdeke Ame­ri­ká­ban?

– Aki ilyen vádakat hoz fel, az amatőr a külügyi munkában. Nem tudja, hogy a kül­kép­viseletek a kormány, külügyminiszter, illetve a felettes külügyminisztériumi szervek koncep­ciója és konkrét utasításai alapján dolgoznak. Vállalom, mert így is akartuk: mi egy bizonyos külpolitika és politikai filozófia alapján tevékenykedünk. A hagyományos diplomáciai elfog­laltság is kitöltené a munkanapokat, de rendszerváltás idején az ember nem számolgatja az órákat, hanem az utasításokon túl megpróbálja fantáziáját is latba vetve szolgálni – nem pedig árulni – a hazáját.  Egyébként vége a régi gyakorlatnak; ma már a követségek is pluralisták, pontosabban pártfelettiek. Ragaszkodunk ahhoz, hogy a munkatársak érzelmi-politikai elköte­lezettségét senki ne firtassa. De ha már tőlem ezt kérdezte: a mai napig nem jöttem rá, mi az MDF külön érdeke, amit nekem itt képviselnem kellene.

  • Hát akkor ezzel kapcsolatban hadd idézzek egy jelenleg Washingtonban ösztöndíjjal tartózkodó magyar személyiséget, az ellenzéki múltja miatt jól ismert Szilágyi Sándort, aki az SZDSZ-t képviseli Amerikában. Szerinte ön azzal szolgálja itt az MDF érdekeit, hogy a való­ságosnál kedvezőbb képet fest a magyarországi helyzetről.

– Erre nem tudok mit felelni, ugyanis a számok válaszolnak helyettem. Az, hogy Ma­gyarországra eddig több amerikai tőke érkezett, mint az összes többi volt szocialista országba, vagy, hogy a külkereskedelmi dollárelszámolásunk nagyarányú többletet mutat – önmagáért beszél, s a bizalmat, illetve az eredményeket mutatja. Tudjuk persze, hogy ennek ellenére elé­gedetlenek az emberek, s ha otthon élnénk, lehet, hogy mi is azok lennénk, mert nehéz elfo­gadni, hogy először rossznak kell lenni ahhoz, hogy aztán jó legyen.

Lassan, de biztosan

  • Ha már itt vagyunk: milyen most Magyarország megítélése Amerikában? Tartja-e még magát a korábban lefestett kép, hagy nálunk a legkonzekvensebbek a reformok, s itt van remény a leginkább zökkenőmentes átalakulásra?

– Sokkal jobb a helyzet, mint hónapokkal ezelőtt volt; egyszerűen azért, mert az öböl-háború után ismét figyelnek ránk. Érzik, hogy a kormány stabilizálódott. Sok hazai látogatónk volt – csak az idén tavasszal öt-hat miniszter és a köztársasági elnök –, akik magas szinten ápolták a kapcsolatokat. Egy példát említek. A Kongresszus valószínűleg nyáron fogadja el azt a törvényt, amely Magyarországot kiemeli a „kommunista” kategóriából. Tudjuk, hogy ez már évek óta napirenden van, de azért jött el most az ideje, mert otthon megtörtént a rend­szer­változás. Én is rengeteg helyen megfordulok; a kormányzat, a törvényhozás, az egyetemek, kutatóintézetek, lobbicsoportok, ügyvédi és gazdasági körök előtt képviselem hazámat, a rend­szerváltozást előadásaimmal, személyes jelenlétemmel. A cseh és lengyel nagykövettel szám­talanszor szerepeltünk együtt különböző fórumokon; már egymás gondolatait is szinte ismer­jük, s nagyon hasznosnak tartom közös megjelenésünket. Ez demokratikus, toleráns ország, ahol elfogadják azt, hogy Magyarország a gazdasági reformok lassúbb, de biztosabb útját választotta, míg Lengyelország a sokkterápia mellett voksolt. Eagleburger, a külügyminiszter első helyettese, a kelet-európai ügyek fő referense, aki nagyon pozitívan ítéli meg a magyar átalakulást és annak ütemét, a napokban azt emelte ki, hogy az eredmények a makroszint után most már mikroszinten is érzékelhetőek lesznek.

Hamis politikai érdekek

  • Nem mehetünk el említés nélkül egy látszólag kényes kérdés, az antiszemitizmus vádja mellett, amely egy időben sajnálatos módon beárnyékolta a Magyar Demokrata Fórumot, s kormányán keresztül Magyarországot is. Ha az ember alaposabban megfigyelte az ezt taglaló és állító amerikai újságcikkek közlésének időpontját, akkor azt tapasztalhatta, hogy azok a hazai választások előtti időszakokban jelentek meg, s otthoni forrásokra támaszkodtak. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen vádaknak milyen hatásuk lehet egy olyan országban, mint Amerika. Mostanában azonban hiába keressük ezeket az írásokat a lapokban: „megszűnt" volna az antiszemitizmus Magyarországon?

– Úgy hiszem, a józan emberek mindig is tudták, hogyan értékeljék az efféle híresz­teléseket. Az American Jewish Committee reprezentatív felméréséből kiderült, hogy Kelet-Európában Magyarország a legkevésbé antiszemita. Mi itt nagyon sok zsidó szervezettel állunk kapcsolatban; ők világosan látták, hogy ezek a vádak politikai érdekeket szolgálnak. Nagyra értékelik a magyarországi zsidó kultúrát, a magyar kormány toleranciáját az eltávozni kívánó vagy otthon maradó, az asszimilálódó vagy identitását megőrizni kívánó zsidósággal szemben. Nagyon jól tudják, hogy semmiféle szervezett antiszemitizmus nincs Magyarországon, s hogy a magyar kormány a törvényesség talaján állva az igazságszolgáltatás eszközeivel elejét venné az ilyen megnyilvánulásoknak. Tisztában vannak azzal is, hogy a totalitarizmus évei alatt fel­gyülemlett feszültségek nem elsősorban a zsidóság ellen irányulnak.

  • Szavaiból kiderült, s ha az ember bepillant a követség életébe, maga is tapasztalhatja, hagy szinte éjjel-nappal dolgoznak Magyarországért. Az alapos, körültekintő, két-irányba ható tájékozódás és tájékoztatás már-már önpusztítóan intenzív jelenlétet kíván. Az asztalon kézira­tot látok, de ez nem haza szánt jelentés, nem újabb itteni előadásának szövege. Hogyan áll el­hagyott, civil hivatásával?

– A szakmámmal nincs időm foglalkozni, de természetesen nem lettem végleg hűtlen hozzá. Ez itt egy posztmodern amerikai költőről írott monográfiám nyomdai kefelevonata, ami még az idén, Bostonban fog megjelenni. Nem tagadom, a politikai anyagok mellett jólesik néha ilyen szöveget is olvasni.

(Új Magyarország, 1991)