Dzsesszfesztivál Varsóban

 

A varsói 25. jubileumi dzsesszfesztivál – a tavalyi kényszerszünet után is – rendkívüli élményt ígért: ta­lálkozást a dzsessz irányait megszabó amerikai sztárokkal, neves európai muzsi­kusokkal és a legjobb lengyel együtte­sekkel. A retrospektív, tartal­mas műsorfüzet 25 formáció fellépését hirdette az ötezer személyes kongresszusi terem­be, jelezve, hogy a kortárs zenei fesztivál mellett a dzsessz jamboree a lengyel fő­város legjelentősebb őszi kul­turális programja. Igen, Len­gyelországban a dzsesszmuzsika már régóta kiérdemelte a „művészet" minősítést: szerve­zettsége, színvonala, a kultu­rális és szellemi életben be­töltött szerepe is ennek meg­felelően progresszív. Irigylés­re méltóan az.

Valami azonban megválto­zott ezen a fesztiválon. Hiába az előzetes izgalomba felfoko­zott várakozás; olyan spontán örömkitöréseket ezúttal nem vált ki zene, mint a korábbi alkalmakkor. Vannak ünnep­lések, ráadáskérések most is, de azt az elementáris lelkese­dést, amit például Sonny Rollins két évvel ezelőtti játéka keltett, nem tudja kicsiholni együttes. Úgy látszik, a vastag falak mégsem képesek telje­sen kiszűrni a külvilág disz­harmonikus zajait, Még az élő legenda, Miles Davis hangver­senyét is inkább megilletődött ováció, az érzelmek kontrol­lált áradása fogadja, mintsem az öröm felszabadult kinyil­vánítása.

A HAZAI ZENEKAROK szereplését természetesen ele­ve rokonszenvvel figyeli az amúgy is élményekre váró kö­zönség. Régóta ismert (Majewski, Wroblewski, Trzaskowski, Muniak, Namyslowski, Stanko) és újabban nép­szerűvé vált nevek (String Connection, Sojka, Heavy Me-tal, Kulpowicz) reprezentálják a lengyel dzsessz élvonalát. Kitűnő, jól felkészült muzsikusok, összeszokott együttesek, amelyek a dzsessz amerikai típusú előadási gyakorlatát tartják köve­tendő mércének és példának.

Nagyszerűen beszélik a swing, a bebop vagy a dzsessz-rock nyelvét, játékuk magas fokú szakmai elhiva­tottságról tanúskodik – de mintha hiányozna belőle a sa­játosság méltósága, a megkülönböztetően egyéni karakter. Különösen ellentmondásosan jelentkezik ez a „leglengye-lebbnek" tartott muzsikus, a csodálatosan lírai hajlamú Zbigniew Namyalowski eseté­ben, aki az újvilágból haza­térve felhagyott korábbi tö­rekvéseivel, és populárisabb irányt véve fiatal zenészekből szervezte meg új, dzsessz-rockot játszó együttesét.

AZ EURÓPAI DZSESSZ ezen a fesztiválon a szokásos­nál mérsékeltebb mennyiség­ben és minőségben volt jelen. Korrekt vagy kevésbé kielé­gítő main stream muzsikával érkezett a cseh Milán Sloboda, a bolgár Simeon Sterev és a francia René Utreger. Az ECM lemeztársaság sajátos hangzáseszményét képviselte a Brüninghaus-Mariano-Studer nemzetközi trió roman­tikus, rockos és távol-keleti motívumokat egyesítő zenéje. „Északfok, titok, idegenség" áradt ezzel szemben a norvég Jan Garbarek nemzetközi kvartettjének gondosan meg­komponált, fájdalmasan szép műsorából, amely jellegzetes formája volt a kifinomultabb, intellektuálisabb európai dzsessznek. Megint más világ­ba vitt a 18 tagú, fehér és szí­nes bőrű muzsikusokból álló angol Orchestra Jazira inkább rockfesztiválra való látványos show-programja.

Szép sikert aratott a gitár-tenorszaxofon-altszaxofon összeállítású trió, amelyben két német zenész, Uwe Kropinsky, Volker Schlütt és a magyar Lakatos Antal játszott szokat­lan hang­szerelésű darabokat. S bár összeállításában rend­hagyónak ígérkezett (zongora és ütőhang­szerek), nem tudta átütő erővel előadni kétségte­lenül érdekes, de szerkezeti fogyatékosságokkal bíró kom­pozícióit Kőszegi Imre Percussion Workskop Orckestrá-ja. (És itt zárójelbe kívánko­zik egy megjegyzés. Hosszú évek tapasztalata, hogy mint­ha a magyar muzsikusok vagy az őket közvetítő intézmény nem lenne tisztában a varsói szereplés jelentőségével. Nem érzékelik, hogy a magyar dzsessz reprezentánsaiként értékeli teljesítményüket a közönség. Pedig az esetleges siker további külföldi meghívások felé nyithatná meg az utat; ezt azonban csak rendkí­vül pontosan kidolgozott, magabiztosan előadott produk­ciókkal lehet elérni. Sajnos, erre az utóbbi években alig akadt példa.

AZ IGAZSÁGHOZ TARTO­ZIK persze, hogy bármennyire felnőtt az évtizedek során az európai dzsessz az amerikai mellé, a fesztiválok savát-borsát mind a mai napig a színes bőrű muzsikusok szerep­lése adja. Varsóban öt vezető amerikai zenekar fellépésén lehetett lemérni, hogy anya­nyelvi szinten legjobban még mindig az onnan érkezettek tudják artikulálni a dzsesszt. A bonyolult ritmusképletek iránti kifinomult érzék, a virtuóz hangszertudás és a ki­fejezés spontánnak tűnő ter­mészetessége leginkább az ő játékukat jellemezte. Az új csodatrombitás, a 22 éves Wynton Marsaiis tökéletes technikai képzettségével való­sággal el­kápráztatta hallga­tóit, s noha még nem teljesen kiforrott egyéniség, a swingben és a bopban gyökerező, de azok elemeit újszerűen fel­használó játékmódja a fekete dzsessz legjobb hagyo­mányai­nak folytatását sejteti. Hason­lóképpen, a poliritmika mestere, a dobos Jack DeJohnette Special Edition nevű együttese és még inkább a kiváló szaxo­fonos, David Murray oktettje a main streamből kiindulva – és a dzsesszhagyományokkal közösséget vállalva –, de at­tól a free (szabad zene) irá­nyába elmozdulva igyekezett alkotó módon továbbfejleszte­ni az ismert stiláris eszközö­ket. Vitatható, a rock, a punk és a free elemeit ötvöző zené­jével, Ornette Coleman har­molodikus rendszerét gitár-hegedű-dob felállású együtte­sére alkalmazva az ortodox dzsesszis­ták körében alighanem ellenérzéseket váltott ki James „Blood” Ulmer: kétségtelen viszont, hogy a trivialitás és az elvontság határán egyensúlyozó muzsikáját valami nyers őserő hajtotta belülről – hatásosan.

ÉS VÉGÜL a fesztivál csúcs­pontja, a dzsessztörténet egyik legnagyobb stílusteremtője és talán legtöbbet vitatott egyé­nisége: Miles Davis. Fellépése méltó befejezése volt a sereg­szemlének, és rácáfolt azokra, akik zsákutcának nevezik a hatéves hallgatása óta kiadott három lemezének zenei anyagát. Egy minden mozdulatá­ban, gesztusában eredeti, óriá­si személyiség jelent meg ki­vételes élményként a varsói színpadon, testében megtör­ten, de szellemében hallatlan vitalitással. Star People című legújabb albumának számait megszólaltatva, a feszes ritmusalapokat dissszonáns szin­tetizátorakkordokkal ellenpontozó koncentrált zenéjével nem is a jelen, hanem a jövő di­menzióit körvonalazta úgy, hogy a sokszor erőszakos, hi­deg hang­zásokat eszményien szép lírai trombitaszólókkal töltötte meg humanizmussal. Mintegy pél­dázva, hogy igazi művészet csak a kor nagy kér­déseivel szembesülő erőfeszí­tés ered­mé­nye­ként születhet.

(Magyar Nemzet, 1983)