Improvizáció, kreativitás, jazz (Zenei tábor Tatabányán)

 

Azt mondják, a dolgok nyitja: megfelelő irőben a megfelelő helyen lenni. Ehhez persze nem elegendő az ösztönös érzék, szerencse is szükségeltetik hozzá. Ki tudhatta előre például, hogy a negyedik tatabányai nemzetközi jazztábor legemlékezetesebb eseményei éppen akkor történnek, amikor – két napon át – magam is a kurzus résztvevője lehettem?

Márpedig a gya­korlott táborlakók közül többen is megerősítették, e negyvennyolc óra alatt annyi érdekfeszítő mozzanat kötötte le a kilencven résztvevő figyelmét, hogy elsődleges feladatukra – a hang­szeres, illetve elméleti gyarapodásra – szinte alig maradt energiájuk.

Kezdődött azzal, hogy Szabados György Liszt-díjas előadóművész olyan összefogott, emelkedett elóadást tartott a „szabad zene” improvizációs lehetőségeiről, pontosabban a zene keletkezésének kozmikus dimenzióiról, hogy több órán át tartó vitára ingerelte hallgatóit, a tá­bor növendékeit és tanárait. Alkotáslélektani mechanizmusokat, a kreativitás megnyilatko­zá­sait, az egyéni és a csoportos játék kötött és kötetlen formáit éppúgy érintették a kérdések, mint a spontaneitás és a szervezettség kapcsolatát, vagy a zeneszerzői tudatosság és a pillanat ihlette rögtönzés viszonyát. Hamar kiderült, olyan szemléleti különbségek jelentkeznek, amelyek – műfajoktól függetlenül – mindig is jellemezték a művészeket, a régi és az új termékeny harcát.

Felpezsdítette a tábor munkalégkörét ez a vita, mert messzebbre ágazott szorosan vett té­májánál, a szabad alkotás lehetőségeinek vizsgálatánál. Ezt úgy kell érteni, hogy mennyire van zeneileg megkötve a muzsikus keze a mű előadásakor, illetve mit tehet ahhoz hozzá a saját alkotói,improvizációs képességei szerint. Ez a kérdés jó ideje nemcsak a zenei műfajok érté­kéről folyó vitákat, hanem a zeneoktatás módszereit is kíséri. John Cage, századunk nagy ame­rikai zeneszerzője mondta legutóbbi magyarországi látogatásakor, hogy az új zene elter­jedését nagymértékben akadályozza a konzervatív zenepedagógia, mert a leendő muzsikusokat nem készíti fel az új művek előadására. A tatabányai tábor Gonda János művészeti irányításával a jazz iránt érdeklődők továbbképzésén túl ezért tűzte ki célul az improvizációs készség­fej­lesztés új módszereinek kutatását, népszerűsítését is.

Az országban különböző zenei központokban Apagyi Mária (Pécs), György Ákos (Kom­ló), Tusa Erzsébet (Budapest) vezetéséverl már folynak kísérletek a zenei nevelés komplex, integratív gyakorlatának meghonosítására. Hogy ez pontosan mit fed, arra idézzük a tábor szak­szemináriumának, a tizenöt érdeklődő komolyzenei tanárnak a memorandumát: „A nyitott ze­neoktatás alapgondolata az, hogy a művek tanítása mellett az improvizációs és kompozíciós készség fejlesztésére is szükség van. A szerkezeti elemekkel történő rögtönzés és komponálás fejleszti a fantáziát, logikát, memóriát, a variatív, alternatív és a döntési készséget, a csoportos rögtönzések pedig az egymásra figyelés, a szenzitív reagálás készségét. Tehát nemcsak a mu­zikalitást, hanem a személyiség egészét. A szabad rögtönzések ugyanakkor fokozzák a spon­taneitást, az áttekintési gyorsaságot, az írásos, elemi szintű zeneszerzési gyakorlatok pedig  a tudatosságot, a zenei intelligenciát és a koncentrációt.”

Ilyen értelemben sok hasonlóság volna található a jazz és a komolyzene lehetséges peda­gógiai módszerei, oktatási metódusai között, ezért is van nagy jelentősége annak, hogy egy különleges tábor lehetőséget kínál a különféle képzési törekvések megismertetésére, nép­sze­rűsítésére. Az említett pedagógusok ugyanis valamennyien tartottak előadásokat a tábor szak­szemináriumán, amelyeket nemcsak komolyzenei tanárok, hanem jazznövendékek és -tanárok is meghallgattak.

Hogy a magyar zeneoktatás felmenő rendszerébe mikor kerülnek be átfogó jelleggel ezek a törekvések, az nem a tatabányai tábor szervezőinek erőfeszítésein múlik. De önmagában az is érdekes, hogy milyen okokból ad helyet a nyolcszázezer forintos költségvetéssel működő zenei kurzusnak egy olyan város, amely nem kifejezetten kulturális hagyományairól ismert. A ma­gyarázat jellegzetes is, meg nem is: akadt az ügynek olyan közművelődési patrónusa Benkő Benedek, a Puskin Művelődési Központ igazgatója személyében, aki fantáziát látott a kezde­ményezésben, és ehhez sikerrel nyerte meg a város vezetőit.

Érdemes a kulisszák mögé pillantani. A tábor rendezésében a Magyar Zeneművészek Szö­vetsége, az Országos Közművelődési Tanács, a Jeunesses Musicales magyarországi szer­vezete, a Komárom Megyei Tanács, Tatabánya Város Tanácsa és a Puskin Művelődési Központ vette ki különböző mértékű anyagi támogatással a részét. Tényként említjük meg, hogy a Művelődési Minisztérium négy éve 250 ezer, két éve 100 ezer forint támogatást nyújtott a kulturális alap­já­ból, ebben az évben viszont egy fillért sem. A különbözet vállalása a városra hárult. A bá­nyász­település kulturális irányítói azért álltak ki a jazztábor ügye mellett, mert a műfajok nyitott­ságában olyan lehetőségeket látnak, amelyek új színekkel gazdagíthatják e mester­sé­gesen létrehozott, hagyományok nélküli, a fővárostól mindössze hatvan kilométerre fekvő település kulturális életét. A tábor modellje, netán magja lehet zene, színház, képzőművészet, mozgás­művészet együttélésének, integrálódásának. Abba az irányba mutat tehát, amely felé Tatabánya tájékozódni szeretne valamiféle sajátos szellemi arculat kimunkálásának jegyében. A város vezetői annak ellenére hisznek ebben, hogy a megye zenei intézményei egyelőre teljes érdek­telenséget mutatnak a jazztábor és az újfajta zeneoktatási módszerek iránt. Jöttek ide kezdő vagy gyakorló jazzmuzsikusok Finnországból, Ausztriából, Norvégiából, Svájcból, Csehszlo­vákiából, az NDK-ból, Jugoszláviából, zenetanárok pedig Magyarország különböző részeiből – csak éppen a szűkebb pátriából nem jelentkezett senki sem. Ilyen körülmények között a rendezőknek egyáltalán nem volt könnyű a gyakorláshoz szükséges nagy mennyiségű hangszert biztosítaniuk.

Természetesen senkit nem lehet kötelezni arra, hogy érdeklődjön a jazz és a zeneoktatás integratív módszerei iránt. Szerencsére a tábor vezetőinek hovatovább nem a toborzás, hanem a túljelentkezők elutasítása lesz a gondja. A kurzusnak ugyanis az beltelt hat esztendő alatt híre ment Európában, tudnak róla a jazzoktatási intézményekben, s a mostani ideális körülmények nem engedik a létszám radikális emelését.

A tábor szellemi atyja, a munka irányítója, Gonda János a beharangozó programlapon szük­ségét érezte annak, hogy a cél vázolásán kívül a tanfolyamok jó hangulatáról is említést tegyen. Tanúsíthatom, okkal. Tíz napon keresztül neves magyar és külföldi tanárok irá­nyításával ke­mény munka – egyéni hangszeres képzés, kis- és nagyzenekari játék – folyt a táborban, de még sok minden más is történt, ami emlékezetessé teheti az ilyesfajta együttléteket. Nem felejthető például a komolyzenei tanárok csodálkozó tekintete, amivel a jazztanárok hangszertudását, rög­tönzőképességét figyelték. Eseményszámba ment Gyémánt László és Urbán György festő­mű­vészek akciója, képeik koncert közben, a zene hatására a színpadon születtek. És sokáig em­lé­kezhetünk arra az alkalmi fellépésre, amelyen a két billentyűstanár, a holland Jasper van’t Hof és a magyar Szakcsi Lakatos Béla olyan pianínó-szintetizátor kettőst rögtönzött, hogy az a legmagasabb rendű – és szabad – muzikalitás példája lett a jelenlévők számára.

Munka, játék, művészet: tíz nap zeneközelben, békés nemzetköziségben, valahol Ma­gyar­országon.

(Magyar Nemzet, 1986)